Gary Moore első budapesti koncertjére igyekezve és a SYMA csarnokhoz érve meglepő dolog fogadott. Na, nem az, hogy lehetett parkolni, mert nyilván nem lehetett. Ellenben, kérem szépen 8 óra körül még az utcán kígyózott a sor. Hm, mondom, eleve sor van. Az viszont rutinos koncert látogatónként nem lepett meg, hogy már arcról ismerem a jegyüzéreket, nos, ők is ott voltak. (Amúgy hihetetlen, de ugyanazokkal az arcokkal lehet találkozni a Balaton Soundon, a Szigeten, és bármely Arénás buli előtt is, simán le tudnám már rajzolni is őket.)

Jamie Winchester és csapata már rég játszott, mikor beértem, de azon túl, hogy a sörért való sorban állás közben hallottam, hogy mintha nyomta volna a "Helter Skelter"-t és a U2-tól a "Hold me, thrill me, kiss me"-t, nyilván lemaradtam az előzenekar produkciójáról. Annál is inkább, mert a sorban állás után inkább csatlakoztam egy másik tömeghez, ami a Vintage Gitártalálkozónál csoportosult. Mindent a szemnek, semmit a kéznek alapon csak nézegetni lehetett a gitárcsodákat és az öregecske erősítőket a 60-as, 70-es évekből. (A nézelődők mondjuk egy spontán rockerhaj kiállítást is rendeztek.) 

Kis várakoztatás és feszültség növelés után nem sokkal negyed 10 után lépett színpadra a blues-rock legendás alakja, Gary Moore. Mindenféle flikk-flakk, vagy hatásvadász fénytechnika nélkül csapott a húrok közé, a roadja pedig szorgos kisgyerekként cserélgette és akasztotta nyakába a gitárokat, ahogy a dalok megkívánták. Azt kaptuk, amit vártunk. Egymás után érkeztek a dalok, néha kicsit elnyújtott és véget nem érő szólókkal, profi zenekari stábbal és persze az elmaradhatatlan Gary Moore grimaszokkal. A közönség viszonylag lassan indult be (mondjuk a szájtátás egy ilyen koncerten általánosabb, mint a csápolás), a klasszikus dalokig volt 1-2 John Mayall feldolgozás, valamint megszólalt pár új dal is a "Bad for you Baby" című új albumról. Engem már az "I love you more than you'll ever know" című dal kellően lenyűgözött, de az első igazi ovációszerű taps a "Still got the blues"-nál harsant fel a közönség soraiból. Nyilván, hiszen Sláger rádión nevelt nép vagyunk...

Számomra az is meglepő volt, hogy sokan hazaindultak az első ráadás előtt (remélem nem azért, hogy felvételről megnézzék a főzős műsorokat), így páran már nem láthatták, ahogy Gary Moore megénekeltette és táncba hívta az ülőhelyi nézőket is a "Walking by myself", vagy a címében nagy adag bölcsességet sugárzó "Blues is alright" dalokkal. Ekkor már a bőrünk alatt is gitárszóló volt, de Gary nem engedett minket addig haza, míg első budapesti koncertjén el nem játssza nekünk a Phil Lynottal közösen írt legendás dalt, a "Parisienne Walkways"-t. Boldog vagyok, hogy élőben hallhattam "azt" a kitartott hangot...

Köszönjük Gary, hogy itt voltál, egy dolog miatt azonban csalódott vagyok... Nem játszottad el a "Don't believe a word" című Thin Lizzy klasszikust, amit besózva vártam. Ezt azért egy rántott hús (és gondolom egy whisky) mellett meg kéne beszélnünk! Nyilván kénytelen vagyok ezt most meghallgatni...

A koncertről fotókat a http://www.garymoore.hu oldalon nézegethetsz!