A fagyos idő elől utazzunk most délre. Le.

A Down egy supergroup, többé-kevésbé ismert, de maximálisan kultikusnak számító arcok gyűltek egybe, hogy zenéljenek. A legismertebb közülük nyilván Phil Anselmo, a néhai Pantera énekese, de a többi zenész sem akárki (Pepper Keenan, gitár - Corrosion of Conformity, Kirk Windstein, gitár, Todd Strange, basszer - Crowbar, Jimmy Bower, dob - Eyehategod). Azóta Strange kiszállt, de a NOLA című '95-ös debütalbumot még az ő részvételével vették fel.

A tagok országos cimborák, amerikaiak, azon belül is déliek. Ez a két dolog rányomja a bélyegét a lemezre, melynek címe is az eredetet jelöli: New Orleans, Louisiana. 

Mocsármetál. Ezt egy rajongótól hallottam, és tökéletesen illik a zenéjükre: a fülledt, párás, nyirkos, erjedő déli lápvidékek hangulata köszön vissza a dalokban. És úgy egyébként árad minden hangjegyből a whiskeygőz és a marihuána füstje is. Mint a nehéz mocsári levegő, úgy telepszik az emberre az album, pl. a záró Bury me in Smoke riffje legalább 500 kiló.

Az egész lemez ezt a furcsa atmoszférát hozza el, legyek bárhol éppen. Egyszerre laza és feszes, súly is van benne, de felszabadultság is. Nem is értem, hogy miért annyira hatásos, hiszen olykor azt érzi az ember, hogy kőegyszerű metált hall, amit csak a déli tuskók érthetnek, de nem. A dolog működik, pl. a Lifer és az Eyes of South minimum heves bólogatásra késztet, a Stone the Crow messzire repít és ellazít, és sorolhatnám. Áhhh, hallgatom éppen az Eyes of the South-ot, és aki az akusztikus, lazább felvezetés után berobbanó irgalmatlan, ólomsúlyú riffre nem indul be, abban nincs is vér.

Tökös, füstös és perzselő lemez, úgy, mint a whiskey egy déli kocsmában, ami a lápvidék közepén áll, a távolból voodoo dobok hallatszanak, és a falakon krokodilállkapcsok díszelegnek. Ha ráhangolódik az ember a dalokra (ami nekem bevallom, nem sikerült könnyen, ortodox black metálos lévén...), szinte látja a zenészeket, ahogy átizzadt pólóban, kamionos sapkában üldögélnek az isten háta mögötti ivó mocsárra néző teraszán, előttük egy üveg tömény, szivarfüstbe burkolóznak és hol érthetetlen déli akcentussal disznó vicceket mesélnek egymásnak, hol súlyosan hallgatnak. A NOLA hatására ott ülhetünk mellettük, hiába van több ezer mérföld köztünk.

Hasonló cikkeket a http://zenezenezene.blog.hu/ blogon olvashatsz!