Ötvenöt gyertya már nehezen fér el egy tortán, pedig a hosszú időn át örökifjúnak tűnő Eddie Van Halen-nek pontosan ennyit kéne ma a tortájára tűzni!

A kisgyermekként sorozatosan hangversenyeket nyerő Eddie először dobra váltott a zongoráról (testvére, Alex pedig nem dobbal, hanem gitárral kezdett), majd bátyjával meglépték azt a hangszercserét, amiért gitárosok és zenerajongók milliói rebeghetnek hálaimát mind a mai napig. A nagy dolgok sokszor apróságokon múlnak….
A mániákusan gyakorló, Cream rajongó Eddie elsőként Eric Clapton összes szólóját sajátította el, úgy hangról-hangra – nagyjából tizennégy éves korára -, majd tovább tökéletesítette tudását elsőszámú kedvencei, Jimmy Page és Brian May nyomdokain haladva. Hogy meddig jutott, azt mindannyin tudjuk. Bizony, keveseknek adatik meg, hogy elmondhatják magukról: olyat maradandó változásokat okoztak a könnyű zenében, amely nevüket halhatatlanná teszi. Neki sikerült: a rock gitározás Eddie Van Halen színrelépése után többé nem az volt, mint előtte.

Bár általában neki tulajdonítják a tapping technika felfedezését, valójában a tapping-el már sokan próbálkoztak jóval korábban is. A tévhit azonban nem véletlenül alakult ki. A kétkezes tapping Eddie játékában vált azzá, ami: varázslatos, „hű, bazd meg, hallod ezt?!” hangfolyammá a suta húrpöckölgetésből. Persze ehhez szükség volt arra a soundra is, ami ezt lehető tette, és ennek megtalálása szintén hősünk érdeme. Innovatív szelleme nemcsak a gitározásában segítette, de saját építésű gitárja, amit az első Van Halen lemezen használt legalább olyan híres, mint a Brian May által megalkotott hangszer. Ha meghallgatod a Van Halen I-en kiadott Euroption-t, ami minden tappingelés alfája és omegája, még ma sem hiszed el, hogy tudta ezt megalkotni 1977-ben! Tessék belefülelni néhány kortárs rock lemezbe, és máris meg teccik érteni, miről beszélek!  Mindez akkor és ott, annyira új volt, annyira földönkívüli, hogy a legenda szerint Eddie egy darabig a közönségnek háttal állva szólózott, nehogy valaki ellesse a tudományát.

Igazságtalan lennék, ha csak a szólókat és a tappinget említeném Eddivel kapcsolatban, hiszen dallamérzéke, ritmusjátéka is káprázatos, s minden, amit csinál annyira elegáns és könnyed, hogy gyerekjátéknak tűnik. Hidd el, nem az. Ahogy az dukál, természetesen a gitárjai is legendásak. Érdekesség, hogy a ’79-es fekete/sárga gitárja a Panterás Dimebag Darrel koporsójában pihen: Dimebag imádta Eddie játékát, így az özvegy közbenjárására Eddie maga vitte el a hangszert a tragikus szertartásra.

A rock gitározás történelmének egyik legnagyobb játékosa ma már sokkal inkább hasonlít egy súlyos betegségen átesett Angus Youngra, mintsem egykori, kölykösen-félszegen vigyorgó önmagára, de mit mondjunk erre? Adjunk hálát Istennek, hogy egyáltalán él (visszatérő játszmák a rákkal és az alkohollal), és örüljünk annak is, hogy a sok viszontagság ellenére a színpadon még mindig utolérhetetlen!

Egy klasszikus a boldog ’80-as évekből: Hot for the Teacher