A hollywoodi vígjáték megújítójaként ünnepelt Judd Apatow producer 2007-ben új vizekre evezett. A Johnny Cash és Ray Charles élettörténetét feldolgozó filmek (A nyughatatlan, 2005; Ray 2004) annyira megihlették, hogy a hasonló filmek kliséire építve Jake Kasdannal nekiálltak a pocsék magyar címmel bíró Walk Hardnak, amely Dewey Cox (ezt persze nem fordították le), a fiktív rocksztár életét dolgozza fel.

Apatowék nem csak a forgatókönyv kidolgozásakor tekintettek példaként A nyughatatlanra: ők is azzal kezdték, hogy felvették a dalokat. Profi dalszerzőket alkalmaztak, akik hamarosan több tucat, Cox stílusváltásait tükröző dallal álltak elő. A főszerepre a nem túl ismert, de gitározni és énekelni tudó és szerető John C. Riley-t szerződtették. A DVD-hez és a promócióhoz „csak úgy, mellékesen” készítettek egy rakás fiktív lemezborítót és sztárfotót, nem is beszélve a kitűnő jelmezekről (pl. Dewey egy kalocsai hímzéssel díszített ingben bukkan fel a hippi korszakban).
Dewey egy farmon születik, ahonnan tizenhét évesen menekülnie kell, mivel félbevágta a kisöccsét egy bozótvágóval. Az emiatti bűntudat és apja „enyhe” neheztelése művészetének egyik forrásává válik. Walk Hard című dalával végre eléri a vágyott sikert, házsártos neje viszont még ekkor is azt hajtogatja, hogy soha nem lesz sikeres. Nem csoda, hogy később eltávolodik tőle, hiszen ő művész: nem érdekli az a mintegy hat csecsemő, akik az ő gyerekei is. Nem is érti, miért kell elválniuk, mi itt a probléma, és egyáltalán: a film egész ideje alatt nincs képben. Hamarosan megismerkedik a drogokkal, és a June Carterre emlékeztető Darlene-nel, aki Johnny Cash társával szemben nem igazán képes őt visszatartani a mámorba való meneküléstől.
Eljön a hatvanas években az édeskés doo-wopnak, és a régimódi rock and rollnak egy időre befellegzett. A sztár stílust vált, persze nem azért, hogy eladhatóbb legyen, hanem belső indíttatásból. Elkezdik érdekelni a világ problémái, és úgy érzi, fel kell szólalnia olyan elnyomott csoportok érdekében, mint (idézet tőle): „a nők… vagy a seggdugók” (azaz a törpék).
A filmnek ebben a középső szakaszában különösen látszik, hogy a jelmeztervezők milyen kifinomultak voltak: még Bob Dylannek a Highway 61 Revisited borítóján viselt pólója mását is Dewey-ra adták. Ő persze nevetségesnek tart minden olyan feltételezést, hogy Dylant másolná, amikor a There's A Change Happenin' (I Can Feel It) című számát énekli, vagy a Hey Mr. Old Guyban nagyképű ifjoncként beolvas a nemzedéki szakadék másik partján álló idősebbeknek.

A protest songok után jön a pszichedélia. Cox Indiába megy a szétesőben levő Beatles egymást marcangoló tagjaival és kipróbálja az LSD-t. Dewey tudatmódosult állapotban tölti az elkövetkező éveket és Brian Wilsonhoz (Beach Boys) hasonlóan ő is nekilát pszichedelikus mesterműve elkészítésének. A Black Sheep a filmzene egyik legkiemelkedőbb darabja, annak ellenére, hogy egy mekegő kecske többet szerepel benne, mint Dewey régi zenekarának „fejlődésre képtelen” tagjai.
Mint láthatjuk, a sztori építőelemei alapvetően A nyughatatlanból származnak. A film második felében azonban elrugaszkodunk ezektől a formuláktól – más formulák kedvéért. Megjelenik Elvis, Buddy Holly és a Beatles, és ahogy rendes életrajzi filmekben szokás, az őket alakító színészek még csak nem is hasonlítanak rájuk.
A ’70-es években hősünk zuhanó nézettségű tévés showmanné képzi át magát (sajnos, ezen a ponton egy picit elkapkodták a vágást, például a trailerben látható görkoris diszkószámot kár volt kidobni). Végül visszavonul, és a ’80-as éveket több tucatnyi gyermeke megismerésének szenteli.

A film befejező jelenete, amikor Eddie Vedertől átveszi az életműdíjat már teljesen komoly hangulatú. A díjkiosztón előadott Beautiful Ride tisztelgés azok előtt a sokszor eltékozolt életű őrültek előtt, akiket rock- és popsztároknak nevezünk, akik botrányos viselkedésük és önpusztításuk ellenére is maradandó műveket hagytak ránk.
A film a paródia műfajának kiemelkedő alkotása. A Horrorra akadva-sorozat, a Bazi nagy film ehhez képest farsangi ökörködések, amelyek egy jó röhögést, ha megérnek. A lankadatlan viszont tisztelettel kezeli tárgyát. Bár nem lett kasszasiker, a kritikusok joggal ismerték el. Kidolgozottságát, jól megírt forgatókönyvét, popkulturális utalásait tekintetbe véve csak Mel Brooks korai filmjeivel (Az ifjú Frankenstein, Fényes nyergek) és a Zucker-Abrahams-Zucker filmekkel (pl. Airplane!) említhető egy lapon. Ha pedig rockkomédiaként nézzük, a This is Spinal Tap-hez (A turné) tudnám hasonlítani.