Egy hosszú munkanap után kocsikázom haza. Jólesően fáradt vagyok, a város barátságos fényei vesznek körül, nyomom a gázt, és valami ellazító, változatos háttérzene-szerűségre vágyom. Bekapcsolom hát a rádiót, ahol pont ilyesmi szól: ízléses mix, minden stílusból egy kicsi, finoman adagolva a hangulatokat, hol férfi, hol női előadó, hol húzós diszkó, hol elegáns soul, hol sejtelmes lassú szám, de mindenhol ugyanaz a kellemes, egységes, jókedvű hangulat - ez kell most nekem! Mikrofonnál a búgó hangú DD Cherry, aki valami imádnivaló műanyag funkyt halkít le, miközben beszél: "itt van valami kellemes a számodra... dőlj hátra, lazíts és élvezd!". És hátra is dőlök, rábízom magam DD Cherryre, érzem, hogy nem tévedhet és nagyon kellemes utam lesz hazafelé...

Talán sejthető az első bekezdésből, hogy megszületett az évtized autós lemeze. Tökéletes aláfestő esti-éjszakai hazafelé kocsikázásokhoz: nem odafigyelős, bonyolult zene, viszont így még könnyebben ivódik be a tudatalattinkba, és okoz kellemes perceket. A Basement Jaxx rádió-koncepcióra épülő Crazy Itch Radio című lemeze elsőre is követhető és szerethető, szemben a duó korábbi, elsőre kissé fárasztó, meglepő fordulatokkal telezsúfolt korábbi albumaival (Remedy, Roots, Kish Kash).

A kislemezek persze a bulizós, funk-house vonalat erősítik, ezek közül a Hush Boy mindent visz és a vicces bendzsóval díszített slágerszám, a Take Me Back To Your House is rendben van. Ezenkívül még egy party-himnusz van, az idétlen keleties vokállal színesített Everybody, aztán a többi szerzemény maga az elszabadult eklektika. A teátrális, kissé nagyképű Intro kétszer is felbukkan a lemezen (jobb lett volna albumnyitóként a Zoomalude, DD Cherry érzéki felvezetője), aztán van egyszerű négynegyedes bájos popmelódia, amelynek hátterében az orosz tangoharmonikásra román fúvósok kontráznak (Hey U), fülledt hangulatú, sodró soul (On The Train), kissé vásári hangulatú latinkodás a kilencvenes évek közepének hangulatával (Run 4 Cover), és legfőképpen finoman kattogó lassabb szerzemények (Smoke Bubbles, Lights Go Down, Keep Keep On, U R On My Mind). A közreműködők ezúttal kisebb nevek, mint a korábbi albumokon, habár az album egyik csúcspontjának számító sejtelmes Lights Go Down-ba Lily Allen is énekel néhány sort. A lényegen azonban nem változtat: három jól sikerült lemez és egy összegző best of után a lehető legjobb irányba ment tovább Felix Buxton és Simon Ratcliffe.

Emlékezetes, sokrétű, elegáns és laza lemez, ami még a magamfajta esküdt rádióelleneseknek is szinte kedvet ad a rádió bekapcsolásához, hogy aztán valamelyik magyar adó néhány értékelhetetlen száma és 20 perces reklámblokkja után visszakapcsoljak a kedvenc rádióállomásomra, a Crazy Itch Radio-ra. Sit back, relax, and enjoy!

Írta: Szörfdeszka (www.szorfdeszka.hu)