Lassan háromnegyed éve, hogy egy nyamvadt sort nem írtam a blogba, lehet ezt mindenfélével magyarázni, egész röviden összefoglalva alkotói válsággal küzdöttem. Vagyis nem jutott eszembe jó téma.

Márpedig arra a legjobb gyógyír a véletlen. Anyánkon (ez esetben a Zindex) megjelent egy filmecske (A természet számokban by Cristóbal Vila), ami egyébként amennyire baromira rövid, és amenyire baromira egyszerű matematikai összefüggéseket (na jó, mondjuk a csigákat a Fibonacci sorozattal összehozni az nem rossz) mutat be, mint filmecske annyira faján össze van hegesztve.

Hát még a zene alatta!

— Hosszú előtörténete van ennek, igyekszem gyorsan elővezetni —

Boldogult ifjúkoromba kell visszamenni. Egyáltalán használ még valaki ilyen avétos kifejezéseket? Na, avétos a másik. Na, szóval amikor siheder ifjú lettem, az ének zene tantárgy egy bizonyos ponttól kezdve nem arról szólt, hogy fejhangon visongtuk „tavaszi szél vizet áraszt”, hanem mindenféle zeneműveket hallgattunk meg. Sejtelmem sincs, most ez hogy megy, akkor nagyon üdítő volt például Kékszakállút hallgatni, tudom, sokan lefitymálják, de csakazértis. Egy ilyen órán – inkább órákon – ismertettek meg valamivel, amit öszefoglaló néven repetitív zenének hívtak. Legfrissebb leágazása egy halom  elektronius zenei irányzat, annyit mondok, Café del Mar, legyen elég. Ja, a linkelt mjúzik szoros összefüggésben van a jó Mertensszel, lehet nyomozni!

Wim Mertens — Struggle for Pleasure

Felmenője viszont az úgynevezett gamelán zene, ami Indonéziából érkezett meg a XIX. század végén érkezett meg Európába, konkrétabban az 1889-es párizsi Világkiállítás egyik szenzációja volt egy jávai banda fellépése, ami nagy hatással volt például Debussyre, aki akkoriban nagyjából a zene Mócártja volt, és afféle alakokkal haverkodott, mint például Ravel, és most inkább nem kezdek el összeesküvés-elméletet levezetni, hogyan függ össze Modeszt Muszorgszkij Keith Emersonnal, vagy mondjuk a King Crimsonnal. Tiszta Java-Szentpétervár-Plumpton-Wight Island-Robert Fripp-Michael Giles-Cozy Powell tengely ez, ne akarjátok tudni a részleteket! Bartókot említettem már? Csak mert ő is az összeesküvők közé tartozik ám! Na jó, meg Pierre Boulez is, de sok lesz ez már kicsit a jóból.

Wim Mertens — 4 mains

A gamelán azonban úgy istenigazából mindenféle hóbortos amerikai zenész bácsikat ihletett meg; na ők aztán alaposan belecsaptak ebbe a repetitív bigyóba, ami hol őrjítően monoton, hol túl szabályosra sikeredik, szóval nem mindig fenékig tejfel a hallgatása. Aki a nyolcvanas évek legvégén, a kilencvenes évek elején elég elvetemült volt, az simán találkozhatott például az Amadinda nevű ütős (hahaha!) társasággal, akik egyéb elvetemült emberek (mint például Kocsis Zoltán) társaságában előszeretettel nyúlkáltak John Cage irdatlanul elmebeteg, esetenként minden képzeletet felülmúlóan elmebeteg, Frederick Rzewsky besorolhatatlan,  Steve Reich néha egészen elmebeteg, néha kifejezetten kedves, és mondjuk Philip Glass már-már populáris cuccaihoz. Koyaanisqatsit egyébként is kurva sürgősen megnézi mindenki, következő órán feleltetek! Ha valaki még nem szokott Glasshoz, először a képekre koncentráljon, nem kell aggódni, fog jönni a zene is!

Azok voltak ám a szép idők! Örömömben be is teszek egy bónusz videót!

Koyaanisqatsi, Philip Glass

Egyébként meg elnézést a linkerdőért, de ha mindenkitől csak egy videót betennék, akár ne is írnék sort se. Viszont a felvezetés (ha másnak nem, hát magamnak) arra kellett, hogy legalább valami hátteret összepacsmagoljunk hősünknek (természetesen és egyételműen Glass  hatott rá a legtöbbet), akiről nem is írok semmi különöset (gugli), képet se rakok be róla (csúnyabácsi) egyszerűen hallgatni kell, hogy mit csinál. Semmi extra, de az jól oda van pakolva.