Az úgy van, hogy az ember egyszer csak nem lesz többé hurráoptimista. Maximum optimista. De az is csak pár nagyfröccstől. És akkor megy a fülhallgató a fülbe, és megy az utcán. Előre, dolgozni, lógni, enni, újra egyedül.

Az úgy van, ha az ember boldog, vagy nyár van, és sör van a kezében akkor is igenis kellenek a primitív, refrének meg a két hangból álló agyontorzított számok, mert kell a puffer az érzéseknek, mint az élesztő a kelt tésztába. Hogy kijöjjön, jól elöntsön, aztán jöhessenek az egyhangú hétfők meg a flanelinges kollégák.

Ha meg padlón vagy és szomorú, akkor meg jönnek az elképesztően egyszerű macsó-koncentrátum albumok, miközben sorban állsz buszbérletért, kifliért, vagy csak nézed a lyukat a zoknidon. Hogy kijöjjön, jól elöntsön, aztán jöhessen az új meg a szép.

Ez egy őszintén bevállalós ajánló Erik Hassle – Pieces c. albumához.

A srácok akikkel inni járok, hát szóval nagyjából mindenkit végigkövettem ilyen olyan csalódáson. Elképesztő, hogy miket meg nem hallgatunk ilyenkor. Van akit Bon Jovi ápolt, van akit Pink, de láttam már breakbeatet, keresztény rockot, countryt winampban örökös repeaten, sőt kezeket a kapaszkodóra: Backstreet Boyst is.

Közepesen beteges skandináv mániám ellenére, esküszöm teljesen véletlen, hogy erre a svéd gyerekre találtam rá myspace-n. Helyezzük őt perspektívába. A srác 21 éves, tulajdonképpen egy Mick Jaggerbe oltott Godzilla vörös hajjal, és szenvelgős „rokksztár” attitűddel. Saccra olyan 4 nője lehet egy héten, de gondolom mindegyikbe halálosan szerelmes, és gondolom be is veszik a csajok. Zseniális. Szóval ő valószínűleg úgy gondolja rengeteg élettapasztalata van, ezt nyilván nem támasztja alá az indító primitív felütéssel, aminek hallgatása helyett normál esetben legszívesebben inkább lenyelnék egy baltát. De mint mondottam, ez most nem a normál eset. A Bump in the road c. száma volt az első amit hallottam tőle, szövegileg egy közhelygyűjtemény, nem kicsi, mondjuk mint a Szabó Ervin könyvtár. Adjuk még hozzá, hogy amikor a „don’t give up, you will make it” részhez ér, elkezd fejhangon nyenyeregni. A zene közben a gitár- és a szinti pop keveréke, svéd módra, tehát nem a gagyi angol panelpop, hanem a svéd variáns, tisztább és őszintébb. Igazából a csavar ott van a dologban, hogy ennek ellenére telitalálat az egész. Mert igen, az ember kerül olyan mélyre, hogy nem, hogy ilyet hallgat, még vállalja is. Nem érdekel hányan hallják a Combinon ugye.

Hogy egy kicsit beszéljek a lemez többi részéről, tulajdonképpen az első szám után az ember hozzászokik a srác hangjához, mert ugye rá is jövünk, hogy a világ tele van szerethető nyáverekkel (asszem), aztán meg fel is oldódunk a hangulatban. Az meg kétségkívül van neki, mivel az egész lemez szisztematikusan a szakításról szól. Eközben hozza a skandináv pop hagyományokat, és egyre okosabb, halványan merészebb is lesz zeneileg. Szövegben még van mit fejlődni, de ezt betudjuk a fiatalságnak. Ennek ellenére különös fénypontja a lemeznek az egyetlen lassú szám, a Thanks I Get. Tulajdonképpen adná magát, hogy itt formázzon grillázsból kis szívecskéket, hogy aztán apróra törje egy gitárral, de egészen értelmes dolgokat fogalmaz meg, sőt a dal felénél még jól be is gurul, amitől egy pillanatra nem is tűnik olyan mesterkéltnek.

Tegyük a szívünkre a kezünket, ez a dolog ilyen. Az embernek egyszerűen ki kell facsarnia magából mindent. Nem hallgatunk az eszünkre, még ha tudjuk is mi a normális, fejjel megyünk a falnak. Önpusztítás, önsajnálat, ez a folyamat, az élet, az újrázás eleje. Kell.
Épp ezért talán minden – a zsenge korból fakadó – manír és tapasztalatlanság ellenére, nagyon szerethető lemez, szakítós, önsajnálós, lélekben újra tizenéves spleenes időszakok túlélésére vény nélkül tölthető, kompakt kis köptető. Tehát gyógyszer.

Írta: gabesz