A Black Sabbath olyan kétarcú együttesek közé tartozik, mint a Queen, vagy a Doors. Az együttes legnagyobb „slágereit” sokan felismerik. A másik arcát, amit a teljes albumok rajzolnak meg, viszont csak az igazi rajongók ismerik és szeretik. Ami a Sabbathet illeti, én magam nem (csak) a Paranoid és a War Pigs miatt rajongok értük, sőt ezeket (egy kicsit) már unom is hallgatni.

Az együttes teljes egészként hallgatható albumai, izgalmas szövegvilága, mi több: zenei változatossága az, ami fogva tart. Előrebocsátom, hogy az eredeti felállásról lesz szó, amely 8 stúdióalbumot adott ki, Ozzy-val a mikrofonnál. Sajnos, az ezt követő korszakban szinte csak „kevésbé ismert” számaik születtek, noha a zenekart továbbra is a hátán cipelő Tony Iommi zsenialitásának és a kiválóbbnál kiválóbb énekeseknek (Dio, Tony Martin, Ian Gillan) köszönhetően egy TOP5-ös listát simán össze lehetne állítani a későbbi lemezekről is. (RIP DIO!)

1. A National Acrobat (Sabbath Bloody Sabbath, 1973 – az összeállítás egyetlen A-oldalas száma)

Bár Iommi riffelése meghatározó eleme volt a banda hangzásának, ő volt az is, aki magával hozott egyfajta jammelgetős, bluesos/jazzes szemléletet, és a többiek éltek a lehetőséggel. Sajnos, sok metál bandánál nincs meg ez a lazaság és túlságosan sokat bíznak a gitárra. Számomra a régi Sabbath lemezek hallgatásakor külön élményt jelent figyelni a világ legalulértékeltebb dobosának, Bill Wardnak játékát, aki az alapritmust is üthetné, de nem: ő cifrázza. A cím, a szótár szerint „hintapolitikus”-t jelent, de itt inkább általánosabb értelemben véve egy „ügyeskedő”-ről van szó, arról a hímivarsejtről, aki a többieket kicselezve megtermékenyíti a petesejtet. Mi lett volna, ha valamelyik másik ér célba: más ember született volna, más sorssal? (A szövegek többségét a ’70-es években Geezer Butler basszusgitáros írta.) A Sabbath egyik védjegye, hogy általában, mint itt is, a szám végére került gitárszóló. (A Metallica feldolgozása eléggé ismert, én viszont annál izgalmasabbnak tartom ezt az amatőr, de ötletes akusztikus feldolgozást.)

2. The Writ (Sabotage, 1975)

A dal elején hallható idióta kacajok az egyébként nem túl jól sikerült Am I Going Insane? (Radio) című szám végéről kúsznak át ide. Ezt követi a lemezt lezáró 8 perces „óda” az együttes korábbi menedzseréhez, aki jól átverte és kifosztotta őket. Fenyegetően dübörög a basszus, majd a nyers gitárriffet követően Ozzy tőle szokatlan dühvel köpködi a szavakat a mikrofonba: „Mit gondolsz, miféle emberek vagyunk? / Egy újabb csapat hülyegyerek, akikből te csináltál rock ’n’ roll sztárt?”. A dal viszont „folkos”, lágy dallamokkal és bizakodó szöveggel zárul. A világvége-hangulat és az erőt sugárzó optimizmus kettőssége, az együttes két arca egy dalon belül ekkora kontraszttal sehol másutt nem jelenik meg. És akkor még nem beszéltünk arról, ami egyes kiadásokon közvetlenül a The Writ után zárja a lemezt...

3. St. Vitus Dance (Vol4, 1972)

Mire a Vol4 elkészült, az együttes végképp elszakadt blues-rock gyökereitől és rátalált saját, tisztán metálos hangzására. Ez volt a legelső lemez, amit hallottam tőlük, és meglepett, hogy a ’70-es években már ennyire kemény albumok készültek. Ha beteszed, dübörögni fog a halál 50 órája, Merkava tankokkal. Los Angelesben vették fel: volt már pénz stúdiózásra – és sajnos kokóra is. Bekeményítettek, de ugyanakkor dallamosabbak lettek, sőt itt hallható a Changes, ez a zongorakísérettel előadott ballada is. Kissé érezhető, hogy Ozzy hangját kihívás elé állítják az énektémák. Mást is választhatnék a lemezről, de ez a rövid kis zúzda tökéletesen megteszi. A szöveg? Összevesztetek a csajjal, de Ozzy bácsi azt tanácsolja: menj vissza, kérj tőle bocsánatot, mert csak rád gondol. Egyfajta anti-Paranoid-feeling.

4. Shock Wave (Never Say Die, 1978)

Bár a Never Say Die sokak „titkos kedvence” lett, a kiváló címadó számon kívül nem sok mindent játszottak róla már a lemezbemutató turnén sem. A Shock Wave-et viszont többször elővették a koncerteken, aztán végképp száműzték – szerintem érdemtelenül. Ez a dal a megszokott színvonalat hozza, miközben a Dioval készült első lemez stílusát is megelőlegezi. Az évek során a szövegvilág is sokat változott (néha érthetetlenné vált), itt viszont Ozzy a megfelelő zenei kísérettel ismét a végítélet prófétájaként süvölti: „Fekete hold kel fel a vérvörös égen / Ráébredsz, hogy meg fogsz halni”. Csak egy dolgot utálok: a végén az „ooh-ooh”-zást, ami jó is lehetne, ha nem kevernék le olyan hamar a szám végét, ami egyben azt is eszünkbe juttatja, hogy bizony, túl hosszú ez a lemez.

5. Who Are You (Sabbath Bloody Sabbath, 1973)

Az „ötödik Sabbath-tag”, a koncerteken a színfalak mögé rejtőző billentyűs helyett itt maga Ozzy és Geezer kezeli a szintetizátort és a mellotront (amit ekkoriban pl. a Genesis használt). A gitár csak a felvétel végén kerül előtérbe. Az első hangzásra bizarr, Emerson Lake and Palmert idéző kísérlet a szövegnek köszönhetően igazi Sabbath dal, amelyben Istent vonják kérdőre: "ki is vagy Te valójában, aki titokzatos játékokat űzöl a teremtményeiddel?" Élőben sosem játszották, bár ha megpróbáljuk elképzelni, ez a hipnotikusan lebegő hangszőnyeg elég nehezen lett volna a programba illeszthető.