"És Frank?" - kérdezi a titokzatos idegen az őt váró három fegyverestől, mielőtt eldördülnek a lövések. Ezt a többnyire szótlan, nyugalmat árasztó, szúrós tekintető alakot mindenki kerüli a városban, ahova érkezett. Fő ismertetője, hogy mindig ugyan azt a dallamot fújja szájharmonikáján. Egy célja van csupán, hogy testvérének gyilkosán bosszút álljon.

Frank, a rettegett gyilkos jelenleg a vasúttársaságnak dolgozik, mint tisztító ember. Feladata, hogy a vasút építése minél gyorsabb, gördülékenyebb legyen. Aki ezt bármilyen módon gátolja, azt megöli. Mortonnak, a vasúttársaság emberének csak egy számít: mindenáron befejezni a teljes vonal kiépítését. A gyilkosságokkal eleinte Manuel Gutierrezt, közismertebb nevén a Cheyenne-t gyanúsítják, ám hamarosan kiderül, hogy a történtek hátterében a vasút áll. A titokzatos harmonikás ember mellé szegődik a gyönyörű Jill, aki új élet reményében érkezett a városba, azonban újdonsült családját meggyilkolták. E két embert csupán egy dolog köti össze: a Frank elleni bosszúvágy.

Sergio Leone rendező egyik legismertebb és legnépszerűbb western filmje ez, mely nem véletlenül tartozik a műfaj remekei közé. Rendkívül jól bánik a korra jellemző vonásokkal: farmerek, pisztolyhősök, bosszúra szomjas, önjelölt igazságosztók, kapzsi vagyonosok, banditák és az elmaradhatatlan porfészkek, ahol a fő élet az ivóban folyik. A közel három órás film minden percét kihasználja, hogy lekösse a néző figyelmét, s a szereplő gárda válogatása során sem fukarkodott: markáns vonású férfiakat (Charles Bronson, Henry Fonda, Jason Robards) és szemrevaló, de kemény női szereplőt (Claudia Cardinale) szerződtetett. Ez a film a "minden szempontból tökéletes western" egyik jelképe. Természetesen a versenytársak legtöbbje is Leone nevéhez fűződik.

A film zenéjét Ennio Morricone álmodta meg. Első közös munkájuk az "Egy maréknyi dollárért" volt, melyet megannyi western követett. Ezeknek a filmeknek köszönhetően vált világhírű filmzeneszerzővé a mester.
A lemez természetesen a nyitánnyal indul. Ez az a szám, aminél jobban az átlagember Morriconétól csak a szájharmonikás zenét ismeri. A főtéma hátborzongatóan gyönyörű, s egyben szívbemarkolóan fájdalmas is, melynek ékköve egyértelműen a vokál, amit Edda előadásában hallhatunk. Nem cseng ismerősen nekem a művésznő neve, viszont annyi bizonyos, hogy nem kis teljesítményt nyújt ennél a zenénél, mely előtt le a kalappal. Az "As A Judgement" hangulatával teljes 180 fokos fordulatot veszünk: az eddigi kellemes, fülbemászó dallamokat felváltják a síró hegedűk, a halkan dohogó dobok, valamint a keménységet kifejező gitárszólam. Ez a keménység és félelem a szám második felére alább hagy és lágyabbá alakul: a főszerepet megkapják a trombiták, melyeket kellemes hangon kísérnek a hegedűk.

Igazi vadnyugati bandukoláshoz illő zene a "Farewell To Cheyenne". A tételt fütyüléssel színesíti a mester, melyet filmzenénél először A jó, a rossz és a csúf ("The Good, the Bad and the Ugly") nyitányánál alkalmazott. A szám alapritmusa pedig olyan, mintha egy ló sétálna fel-alá a zenekar tagjai között. A tétel hallgatása közben könnyen támadhat víziónk egy kietlen prérin magányosan kóborló, lovát kantáron vezető emberről, aki azon mereng, milyen messze lehet a következő város, hol békésen megpihenhet. Tökéletes zenei aláfestéseket tud produkálni Morricone a western filmekhez, s ez ennél az albumnál válik leginkább nyilvánvalóvá számomra. A "The Transgression" főleg kopogtatásokból tevődik össze, melyeket valamivel több, mint négy és fél percig hallhatunk. Ez az egyik szám, ami a film alá nagyon passzol, ám így külön kell egy kis idő, míg megbarátkozik vele az ember. Összefüggést és dallamokat kár keresni benne, mert talán a zongora az egyetlen, mely dallamot szolgáltat. Mindezek után két kocsmázós zene következik, ám itt nem az ivászat gördülékenységét akarja fokozni, hanem a feszültséget, valamint az öntörvényűséget. A zenekar által keltett kimért hangulatot gitárjátékkal fokozza tovább a mester.

"Man With A Harmonica": Mikor ez a zene íródott, talán nem is hitték volna, hogy a szájharmonikára szánt dallam lesz az egyik legismertebb Morriconétól. A fájdalmas, ám mégis tiszteletet parancsoló dallamról ismerték fel mindenhol az idegent. Eleinte csak a harmonikaszólót hallani, melyet tovább erősít és keményít a gitár, valamint a vonósok ritmusos munkája, s ez utóbbiak magasabb hangszínre váltása mellett, a kórus bevonásával hősi zenévé növi ki magát. Ebben az egy számban minden olyan motívum fellelhető, ami a Bronson által alakított karaktert jellemzi.
Kellemes esti zenére emlékeztető hangulattal induló A "Dimly Lit Room" című szám szépen lassan keserűvé vált, ahogy Jill az üres házban magára maradottan mereng, illetve néz körbe. Abban a házban, ahova reménnyel telve érkezett új férjéhez, családjához, ám mire ideért, megölték őket, így csak a szomorúság fogadta a szeretet helyett. Ez a szám nemcsak a jelenet alatt hatásos, hanem a hallgatót is képes lehangolni.

A "Bad Orchestra" az a szám, amire azt tudom mondani: no comment. Egy tipikus vadnyugati életmódot ábrázoló zene, játékos dallamokkal és hangszerhasználattal. Engem egy kicsit idegesít, nehezen szoktam meg, mindettől függetlenül azonban elismerem, hogy az albumba beleillik, és helye van rajta. A "Jill's Americá"-ban megjelenik a főtéma, de most vokál nélkül. A kórus természetesen ugyanúgy kíséri a nagyzenekart, mint eddig. Itt remekül megmutatkozik, hogy ez a tétel vokál nélkül is megállja a helyét. Nem lesz a markáns női hang hiányával se több, se kevesebb. Ezt remek dolognak tartom.
A "Finale"-al méltóképen búcsúzik ez a remekmű. Felidézi a főtémát, melyet új dallamokkal variált meg a zeneszerző és ismét előtérbe kerül a vokalista hátborzongatóan kellemes hangja.

Ez a zene az első számú kedvencem ebből a műfajból. Morricone számomra itt alkotta a legnagyobbat. Ez a filmzene még bakeliten látta meg először a napvilágot, majd 1988-ban kiadták ugyanazt cd-n. A lemez eléggé egyszerű és sajnos csak közel negyvenpercnyi zenét tartalmaz, ami azonban tele van felejthetetlen dallamokkal. A számok sorrendje nem egyezik meg azzal, ahogyan a filmben követik egymást. A borító belsején olvashatunk pár sort a rendező alkotásáról és a filmzenéről. Ez is a rendkívül egyszerű kivitelű, ám kötelező zenék közé tartozik.

Írta: Filmzene.net (http://filmzene.net)