Néhány zenét illetően meglehetősen későn érő vagyok. Így voltam Nick Cave-vel és a Murder Ballads című albummal, amit meglehetően sokáig kerülgettem, majd meglehetősen kifacsartam. Még tavaly akartam írni róla (már akkor is késő volt), de valahogy most sikerült újra átgondolnom a dolgokat.

Már bevezetőmből kiderül, hogy sosem voltam Nick Cave-rajongó, így természetesen nem tudom tökéletesen beilleszteni ezt a koncept albumot a teljes Nick Cave-életműbe, elnézést érte. Az persze nyilvánvaló, hogy a 90-es években én is halálra hallgattam a Kylie-dalt, ami hiába volt a lemez legnagyobb kereskedelmi sikere, ifjonc fejjel nem illesztettem be semmilyen koncepcióba. (Az igazán nemtörődöm arcok még lassúztak is rá, szerintem.)

Ahogy a lemez címe utal rá, a korong minden dala egy-egy gyilkosságról szól, annak körülményeiről és következményeiről. Ilyetén formán a lemezt könnyen el lehet intézni, tedd be, hallgasd meg, vedd ki. Aztán vagy eltalál, vagy nem. Engem eltalált. Van rajta több meglehetősen lassan csordogáló nóta, de vannak kifejezetten feszes, már-már ordítozós, alternatív-rock dalok.

A számos vendégzenész (Bad Seeds és Kylie mellett például PJ Harvey és Shane MacGowan) pedig kitölti a teret, hiszen a hagyományos dob-gitár-basszusgitár mellett megszólal az orgona, a harmonika, a cselló, a brácsa és a hegedű is, így - a Wild Rose-on kívül - szerintem számos dal önállóan is megállja a helyét. Külön csemegének számítanak a Henry Lee, az O'Malley's bar, a The kindness of strangers, vagy a Stagger Lee című dalok. Ennek ellenére mindenkinek azt ajánlom, hogy a lemezt az elejéről hallgassátok, ne ugráljatok a dalok között. Így teljes.

Hát, ennyi, így állok én Nick Cave munkásságával. A Murder Ballads után a Boatmans Call című albummal folytattam, de az már egy következő sztori...