Az gondolom, aki egy kicsit is vonzódik a gitárzenéhez, az sosem ment el Mark Knopfler és a Dire Straits muzsikája mellett, hiszen a hajkoronáját és fejpántját levető legendás zenész etalon a szakmában. Sajnos a Dire Straits legendás intézménye már bezárt, de hősünk szólóalbumai még mindig kellemes szórakozást nyújtanak számunkra. Bevallom a Get Lucky című album rajtam úgy ment keresztül, mint egy pohár víz, de Knopfler új albuma, a Privateering már kellemesebb szórakozást nyújt. Azt azért be kell látni, a dupla album igazi rajongói lemez, így nem ezen album alapján fogja felfedezni a zsenit a fiatalság, de a nosztalgiázó harmincas-negyvenes korosztálynak tökéletes mulatság lehet.

A dalok, ahogy a Knopfler-szólókon megszokhattuk, lassúak, melankolikusak, szinte az összes nóta merengős hangulatú. Knopfler pedig egyedi, "unott" énekével közvetíti az érzelmeket, úgy, ahogy csak ő tudja. Az ének eszköztára, ahogy megszokhattuk, most is minimalista, de a hangszerek nagyon jól aládolgoznak a hangulatnak, hiszen a zongora, a szájharmonika, a fúvós hangszerek, valamint a zömmel akusztikus gitár megteremti a blues / folk hangulatot. Az album hallgatása közben az volt az érzésem, hogy nem kifejezetten lett megszűrve a lemez anyaga, ami dal elkészült, az mind felkerült a két korongra, hadd kapjon több dalt a Knopfler-rajongótábor. Talán pont emiatt érezni azt, hogy vannak a lemezen holtpontok, aki nem rajongó, néha elveszítheti az érdeklődését, vagy 1-2 dalt unalmasnak találhat, ennek ellenére én legalább 5 dalt találtam, mely bármelyik Dire Straits album anyagára is felfért volna. Sőt, a Corned Beef City című dal igazi DS kópia, minden jó és rossz tulajdonságával.

Június 22-én Budapest fogadja a legendát, aki természetesen az új lemezről is játszik majd, a klasszikus, régi nóták mellett. Addig valószínűleg ismét előveszem a DS lemezeimet, anno túladagoltam őket, de a függőség mindig visszatérhet, ez benne a szép.