Kezdhetnénk úgy, ahogy gyerekkorunkban a Pom-pom kezdődött, kicsit elferdítve a szöveget: „Hogy kicsoda Biffy Clyro? Hogy nem ismeritek? Óóóó, igazán senki sem ismeri! Mert hol ilyen, hol olyan, bámulatosan tudja változtatni az alakját!”

Nos, annyit azért tegyünk gyorsan hozzá, hogy Biffy-éket a világ bizonyos részein igenis sokan ismerik, nem sok banda nyert el több díjat mostanság brit földön a lemezeivel, igényes klipjeivel, mint ők, de nálunk azt hiszem, az ismertség még várat magára. A mai napon valamennyit változhat a helyzet, hiszen a SZIGET ma esti fő attrakciója a Biffy Clyro lesz! Ha engem kérdeztek, meggyőződésem, hogy Nick Cave-vel holt versenyben az idei év legjobb húzása a Sziget szervezői részéről a skót banda bezsákolása! Mivel tényleg nem örvendenek nagy ismertségnek mifelénk, hadd adjak némi támpontot az ismerkedéshez.

Képzeljetek el egy csávót, Simon Neil-t, akit az Isten is rock sztárnak teremtett: nem elég, hogy kitűnő hanggal és nedves tini lány álmokba kívánkozó fizimiskával áldotta meg a Teremtő, de olyan tehetséget is kapott hozzá, hogy gyakorlatilag nem tud rossz dalt írni! Kellően szerencsés is volt, hogy az útjába akadt a vörös ikerpár, James és Ben Johnston (basszus és dob), akik alázatosan támogatják karizmatikus hősünket immár hosszú évek óta, és a zenei alapok mellett gyönyörűen vokáloznak is neki. Így hárman olyannyira egymásra találtak, hogy már a hatodik stúdió lemezen is túl vannak, és korántsem mellesleg szépen fokozatosan zsebre vágták egész Nagy-Britanniát! A lemezeik úgy fogynak, mint a Barna Sopianae a Nemzeti Dohányboltban az első napon, imádja őket a közönség és az újságíró szakma (ritka, szinte már „kegyelmi állapot”…), de még a zenésztársadalom is, hiszen hogyan kerülhetnének be másképp olyan turnékra, ahol a Muse, a RHCP, esetleg a Foo Fighters vagy a Queen of the Stone Age előtt kell játszani? Kell ennél több? Nem hiszem…ezek a csávók nagyon megcsinálták a szerencséjüket!

De milyen is a zene, amit játszanak? Egyrészt meglehetősen változatos, hiszen a kezdeti időket jellemző disszonáns, váratlan megoldásokat felmutató, zajos rocktól a legcukormázasabb mainstream dalokig mindent megírtak már, másrészt meg úgy érnek, puhulnak az idő múlásával, mint a kicsit idejekorán leszedett kopasz barack. Ez utóbbi akár zavaró is lehetne, mint például a Muse vagy a Maroon 5 esetén, de nekik valahogy könnyebben elnézem ezt. Minden bizonnyal azért, mert a dalok még mindig nagyon jók, és azért, mert a nagy ellágyulás közepette még mindig meg tudják lepni a hallgatót váratlan fordulatokkal.
Ahogy említettem, Simon remekül énekel, és az sem irritál, ahogy Kurt Cobain (vagy éppen Dave Grohl) üvöltéseit nyúlja, mert bitang jól csinálja. A Nirvana örökség manapság már ritkán érhető tetten a zenéjükben, ám koncertjeiket nézve ha akarnák, sem tagadhatnák le! Ez nálam újabb dicséret, jólesik látni valakit, akinek a produkciójában ennyire megelevenedik Kurt szellemisége.

És hogy mitől kajálják ennyire a népek? Egyrészt az eddig említett zenekarok hatásaiból táplálkozó zene egy felettébb életerős kombinációt alkot (már jó a csajoknak is, de még jó a fasziknak is), másrészt szórják magukból a fogósabbnál fogósabb dalokat, harmadrészt pedig mindezt úgy prezentálják élőben, hogy maradandó nyomott hagyjanak benned!
(Ja, és a hülye név! Hogy honnan is ered? Erről össze-vissza hadovál a banda, gondolom, most már szánt szándékkal. Nekem az a verzió tetszett a legjobban, hogy egy híres finn focista neve a 17. századból! Szóval viccesek is a csávók, na!).

Jó szórakozást a ma esti koncerthez! Aki teheti, tapsolja pirosra a tenyerét, és addig üvöltse a számok között, hogy „Mon the Biff”, amíg be nem reked! Tököm se tudja, mit jelent, de állítólag erre nagyon gerjednek!

Íme, két élő felvétel a bandától (egy zúzás és egy libabőr, hogy a végleteket érzékeltetni tudjam.

That Golden Rule

Many of Horror