A Coldplay, mint jelenség, mint intézmény, mint zenekar nagyon sok dolog metszéspontjában helyezkedik el, és mint ilyen sokaktól nagyon távol van, sokakhoz nagyon közel, sokunk pedig pont ezen a ponton állunk. Amit nekik sikerült elérniük, hogy elegen ismerik már őket ahhoz, hogy egy collstockal a kezükben lemérjék, hol állnak az életükben hozzájuk képest. A bázispontot az album címe adja: Ghost Stories, történetek (történések), amik kísértenek bennünket.

Nem titkolom, hogy a következőkben egy rajongó teljes erőbedobással igyekszik rávilágítani: Chris Martin és csapata nélkül kevesebb lenne a kortárs popzene, távolabb lennénk egymástól, és a világ stadionzenéjére dübörgő tüdejétől. De itt az ideje lassítani kicsit, hogy a gyújtópontot is észrevegyük.

Ez egy vállaltan rádumálós ajánló a Coldplay új lemezéhez.

A kontextus: Még a Coldplay tagjainak (és miért kábítjuk magunkat, egyenesen Chris Martinnak) magánélete iránt egyáltalán nem érdeklődő közeg is viszonylag hamar értesül arról, ha a frontember élete teljesen más irányt vesz nagy hirtelen. A válás körüli hercehurca közepesen érdekfeszítő, agyonblogolt, és szerencsétlenebb helyeken a kávé mellé adják keksz és savas víz helyett. Ahogy viszont eddig is, most is, csak a saját életéből tud hitelesen ihletet meríteni, mert ez történik vele. Ha arról próbált volna dalokat írni, hogy mekkora szeretetnek és elfogadásnak kellene dúlnia a világban, anélkül, hogy lefekteti hogyan jutott erre az orbitálisan eredeti végkövetkezetésre, hát én sem vetettem volna magamat utána. Hála Istennek nem ez történt. Az történt, hogy a nép egyszerű gyermeke bevallottan kevesebbet foglalkozott azzal, hogy szóképekbe absztrahálja az érzéseit, mint inkább azzal, hogy feltálalja magát nyersen a zenefogyasztónak, titkon remélve, hogy ezzel a lehető legtöbb embert felszabadítja. Teszi ezt a rácsodálkoztatás olyan erejével, ami csak nagyon keveseknek megy, de akiknek igen, azokra mindig érdemes odafigyelni.

Aha, amiről ez a srác beszél az velem is megtörtént, és ne félj, mert veled is meg fog.

A zene: Chris Martin ambícióira az örök legjobb barátok, a Coldplay tagjai természetesen kérés nélkül, teljes létszámban rácsatlakoztak, az ötödik tag, Phil Harvey stratégiai irányítása mellett, nem kiengedve a zeneszerzést, és a hangszereiket a kezeikből. Ugyanakkor a Coldplayben az a csodálatos, hogy az első két lemezbe beleadott apai és anyai után nem szégyellik begyűjteni a világon elérhető legnagyobb neveket, azzal a felkiáltással, hogy: gyertek, csináljunk együtt valamit! Gyaluljátok le az éleket, és lakkozzátok le az egészet úgy, hogy csillogjon és legyen értékes lenyomata korunk közérthető hangzásának (itt minden szónak jelentősége volt, csak mondom). Így került a képbe egy sor hangmérnök és producer (Timbaland, Avicii, Madeon), akikkel sokszor csak elhülyültek egy délutánt, de egy vak hangot nem sikerült magukból kihozni, mert nem úgy alakult A FOLYAMAT. Amikből viszont mégis lett valami, azok tényleg szépen ki vannak egyenesítve (sokan ezt tartják az album nagy hibájának). A Coldplay tagjai már többgyermekes apukák, nem akarnak botrányosan zúzósak lenni, és valljuk be, sosem voltak az a zenekar, akik után rohamtempóban kellett feltölteni új műszaki cikkekkel a lelakott hotelszobáikat.

Az album ennek megfelelően egy 9 számos lakmusza a fentieknek, a frekvencia pedig ezek alapján adott. Koncepcionális íve van, igényes popzene, Chris Martin távolról sem tökéletes, de annál szerethetőbb orgánumával. A dalok témája valósághű, és sokkal inkább körbejárják az emberre szépen lassan rátelepedő „valami nem kerek, akármennyire akarom” érzést, úgy a maga egyszerűségében, ahogy ránk tör, és elhatalmasodik, mint sem, hogy megmagyarázzák azt - és ne adj isten - állást foglaljanak.

Úgy működnek, mint egy igazán jó barát, aki nem tör pálcát a fejünk fölött, csak lekuporodik az ember mellé és csendben nekidől a falnak.

Ennek az érzésnek állítja szolgálatába a Coldplay azt, amiben mindig is jó volt: a markáns gitár, és zongora témákat. Most nincsenek velőt rázó, extrovertált, hidegen sajtolt refrének ; ellenben vannak kikacsintó, szerény hurkok, amikbe észrevétlenül belesodorja az ember fejét (hallószervekkel előre) A HANGULAT (Magic, True Love). A koncepció albumokra jellemző kiváló kezdőrúgás (Always In My Head) és az epikus záró gondolat ( O ) közötti éterben számos gondolat csillan meg, de egyik sem ragyogja túl a másikat, inkább csak lesznek olyanok, amik az éjszaka bizonyos pontján sokkal jobban látszanak, mint a többi, hogy aztán átadják a helyüket társaiknak. VÁLTAKOZVA.

Chris (mert én már csak ilyen viszonyban vagyok vele) többször elmondta, hogy igen, érti a Sky Full Of Starssal kapcsolatos ellenérzéseket, és azzal a lendülettel meg is kért mindannyiunkat, hogy vessük is el őket. A Ghost Stories dalait ugyanis sosem fogja a tőzsdére vinni, a Coldplayre jellemző, népeket egyesíteni, háborúkat lezárni képes inváziós világkörüli turné keretében; gyakorlatilag piacra dobva ezzel a magánéleti válságait. A dalok személyesek, és ennek megfelelően kisebb terekben, alacsonyabb kitettség mellett, a feldolgozást elősegítendő körülmények között fogják őket előadni. Az ilyen koncertek végére viszont tudatosan szerettek volna egy olyan új dalt, amely már-már sámáni transzban tisztítja ki a beborult eget, és fest rá a reménység nukleáris fúziójában égő csillagokat. Fenntartásaim nekem is vannak a transz előállításával megbízott Aviciivel szemben, viszont a dallal szemben nincsenek, mert helye, ideje és indoka van ott lenni.

Mert minden albumon van egy dal, ami kézen fogja a kortárs popzenét, és rajongóit, hogy te, te, és te jöttök velünk, mert senkit sem hagyunk hátra!

Az örökség: Régebb óta sejtem, de most már biztos vagyok benne, hogy a Coldplay nem cél, hanem út. Ha valaki emlékszik még az X&Y elfogadhatónál eklektikusabb kompozíciójára, az tudja, hogy a Coldplay nem fél tévedni. Vagyis fél, de nem hal bele. Számos sztori kering a neten, ahogy a zenekar napokra bezárkózik egy-egy dal megjelentetése előtt (Midnight), mert MÉG MINDIG bizonytalanok abban, hogy jó-e amit csinálnak. A hatodik album semmivel sem több ennél, minden szempontból az „ezvagyokiság” plakátja. Itt tartanak a srácok, semmivel sem előrébb, de főleg nem hátrébb.

Én meg végtelenül hálás vagyok, hogy itt lehetek, velük, ebben a térben és időben, és ezúttal ülhetünk együtt a falnak támaszkodva.