In medias res kezdem: nem értem miért jó belerúgni ebbe az „új” Pink Floyd albumba (újszülötteknek: The Endless River) és az arról debütált első dalra (Louder than words). A magyar zenei sajtó persze mindig jobban tudja, de alapvetően a rajongói oldalról is furcsa hangok jönnek át, ami számomra végképp érthetetlen. A nagy acsarkodások, Waters-Gilmour viták és egyéb disszonáns hangok mintha csupán elégedetlen és megkeseredett rajongót teremtettek volna és már senki sem tud örülni annak, hogy kedvenceitől akár egy új hangot is hall. Lehet, én vagyok fordítva bekötve, de én mindig úgy voltam vele, ha szeretek egy bandát, akkor mindennel együtt szeretem és örülök, ha bármit (bármi újat) kapok tőlük. Persze kritika nélkül nem fogadom el őket, de jelen esetben annak is örülök, hogy újra hallom a "Gilmour-kliséket" (ugyebár már a Momentary Lapse és a Division Bell albumok is inkább Gilmour-szólóknak vannak minősítve), ami eleve csúnya és rossz megfogalmazás, hiszen többek között ebbe szeretettek bele sokan, persze most ugyanők azzal bizonyítják rajongóságukat, hogy beletörlik a lábukat a zenekarba, hiszen nekik a Wish you were here az ultimate album.


Én örülök az új albumnak és örülök, hogy Gilmour és Mason úgy érezte, emléket kell állítaniuk Rick Wright-nak. Erről szól ez. Senki nem mondta hogy a The Endless River brand new dolog lesz, senki nem mondta, hogy feltaláltak valami újat, hiszen minden interjúban, sajtóközleményben jelezték, 1993-as anyagot adnak ki és nem újat. A Louder than words dal persze szövegileg/énekileg új, 1993-ban nem volt még vokál rajta, most került rá, csakúgy mint a többi dal esetében, ahol állítólag ugyanúgy van jelenkori kiigazítás, nem véletlenül, hiszen ezek a dalok nem lettek befejezve, tehát hozzájuk kellett nyúlni, hogy ne csak demo-ként legyenek kiadva. Miért nem a Division Bell újrakiadás mellékleteként került szóba a The Endless River? Ez az egyetlen értelmes kérdés amúgy. Nyilván van a hivatalos válasz, melyet ugyancsak lenyilatkoztak: Rick Wrightnak és hármojuk muzsikájának állítanak emléket. A nem hivatalos, de általam vélt válasz pedig: kibaszottul lelkifurdiuk van, hogy anno asszisztáltak Rick Wright zenekarból történő kipenderítéséhez (á lá The Wall időszak, Roger Waters és az ő egója szétbarmolja a bandát). Mindenki hibás, hogy ez a csodabanda ilyen "mélyre" jutott és több szó esik az állandó kakaskodásról, viszályról, gőgről, mint arról, milyen csodás zenét is alkottak. Felháborító, hogy Waters is inkább sajtóközleményt ad ki, hogy semmi közöm ehhez az egészhez és a bandához sem 35 éve, ahelyett, hogy inkább gőg nélkül azt mondja, valóban, Rick Wright nagy mágus volt négyünk/ötünk zenéjében és örülök, hogy az emberek hallhatják őt utoljára. Egyszerűen nem tudom elfogadni, hogy ezek az elvileg géniusz emberek ennyire buta vénemberre öregedtek és még azt is elbaszták, hogy már nem tudnak legalább négyen együtt meginni egy sört és örülni annak, hogy anno összefújta őket a szél. Így fognak majd meghalni is, gőggel, legalábbis úgy tűnik, Waters és Gilmour biztos, Mason pedig sosem nyitotta ki rendesen a száját, csak sodródott az árral.

A The Endless River november 10-én jelenik meg, de legalább várjuk meg az aznapot, hogy elmondhassuk, ezt felesleges volt kiadni, mi szóltunk előre, ez csak egy értelmetlen kiadvány az anno szebb napokat megélt zenekartól. Persze aki ma azért veri a mellét, mert neki a The Meddle, meg a Dark Side, esetleg az Atom Heart Mother a Pink Floyd, az november 11-én is ezt fogja mantrázni. Aztán vannak az olyan „barmok” mint én, akiknek az az élmény, ha muzsikát hallhat Gilmouréktól, akár olyan élménydús jam session-öket, mint amit például Wright és Gilmour produkál a Remember that night DVD bónusz anyagai között. Valami ilyesmi lesz a The Endless River is, hangok-dallamok, melyek persze nem teremtenek már új legendát, de bizonyosan kiegészítik a régit. Nyilvánvaló, hogy ezt Watersnek is minimum így kéne gondolnia és akkor talán frusztrált PF rajongóból is kevesebb lenne.

(Mondjuk a Coelho-s/Pi életés borítót én sem értem.)