TOP5 Backstreet Boys szám EVÖR

TOP5 Backstreet Boys szám EVÖR

2009.03.20. | Lamorak

A szemérmetlen popzene pragmatikus. Olyan, mint anyukád, mikor a kedvenc kajádat főzi; így harmincasan már röhögsz rajta, jaj anyuka, hát már megint, de megeszed, és még mindig finom. Végül is azért a kedvenc kajád. A szemérmetlen popzene sokkal jobb, mint a szemérmes, mert míg az valamilyen "hitelességre", "autentikusságra" épít (ez kérem a szívemből jön, és őszinte, és minden), a szemérmetlen popzene beépíti az őszinte szívből jövést is, de játszik vele, tudatosítja, parodizálja, és ezzel együtt működik. Végül is ezért pragmatikus. Komolyan venni egyiket sem kell, de hát ugyan ki hallgat zenét azért, hogy "komolyan vegye"? Egyáltalán mit jelent az, hogy "komolyan veszünk" egy zenét?

A Backstreet Boys emblematikus popzene, a 90-es évek második felének boyband-robbanása idején bukkantak fel és váltak a floridai Orlando legnagyobb exportcikkévé. Mint ilyet, az "igazi zeneértők" között mindig is divat volt lenézni. Én akkoriban sokat jártam képzett, konzis zenészek társaságában, akik egyszer csak elkezdték nekem nyomatni, hogy milyen jó is a Backstreet Boys. Mert a harmóniák. Meg a több szólamok. Meg a váltások. Azt nézd, hova megy, íííí! Sosem tudtam eldönteni, komolyan gondolták-e, vagy egy nagy-nagy konzis összeesküvés áldozata lettem; mindenesetre nekem azóta a Backstreet Boys egy más módon is emblematikus. Valamiféle 'szakmai elismerést', úgy látszik, igenis ki lehet vívni szemérmetlen popzenével is, bizonyítja ez, kicsit távolabb lépve pedig azt is, hogy jó zenét egyáltalán nem csak a szemérmes popzene nyilvánvalóan hamis szívből jövésével vagy a klasszikus rockzenei sablon autentikusságával (ami egyébként sokszor pont olyan hamis, mint a szívből jövés) lehet gyártani. Elvis sem maga írta a dalait, sőt, egyszer azt mondta, hogy "nem nagyon ért a zenéhez, de az ő szakmájában erre nincs is szükség". És ha egyvalamit megmutatott a punk (és utódmozgalmai), az biztosan az volt, hogy a zenéhez egyáltalán nem kell érteni, pont. A Backstreet Boys-modell persze nem erre a közvetlenségre, dühre, megszólító erőre épül, hanem egy egész másfajtára: a mindig működő sémák (zenei, szövegbeli, képi) erejére, a közvetlen kapcsolódási pontokra, arra, hogy a legtöbb hallgatónak teljesen mindegy, egy nagyon hiteles néger beszél-e az utcáról jövet valami olyasmiről, amit már ő is tapasztalt (mondjuk a szerelemről vagy a szakításról), vagy szőke floridai gyerekek. Azt gondolni, hogy a néger, mint aki az utcáról jön, biztos jobban tudja, mert az utcán jobban tudnak mindent, rosszhiszemű és felszínes (sokkal felszínesebb, mint maga a popzene, mert a hülyeségre még büszke is). Ha egyszer az embernek valami jelent valamit, kurvára mindegy, miből vette azt le, egy nyolc órás fekete-fehér művészfilmből, vagy az Armageddonból.

Valahogy így működött a Backstreet Boys a 90-es években, fogták a popzene legszemérmetlenebb kliséit és képeit, mozdulatait és gesztusait, és bekapcsolták őket. És gombnyomásra szerették őket az emberek. De a fontos, vagy inkább a vicces, bennük az volt, hogy a második lemez után ezeket sokkal-sokkal töményebben használták, mint azelőtt; nem csoda, hogy ekkor csinálták a legjobb dalaikat evör. Pedig az 1997-es Backstreet's Back csapata nem nagyon különbözött az első lemezétől: ugyanúgy mindannyiunk egyik popzenei anyukája, Max Martin sütötte rajta a kedvenc szirupos, gejl tortánkat. Mégis, minőségi különbség van a 'Quit Playing Games with My Heart' meg az 'Everybody' között, ezt mindenkinek át kell látnia. És míg 1997 után még egy ideig ugyanúgy Backstreet Boys folyt a rádióból, mint addig, ekkor jegyeztük meg, én és a konzisok is. Az öt mindenkori legjobb, legszimbolikusabb Backstreet Boys-szám (és videó, mert ha egy Backstreet Boys-számnak nincs videója, az csak félkarú óriás) majdnem mind ironikus: ha akarom, röhögök, ha akarom, sírok, de a sírva röhögés és –vígadás amúgy is magyar sajátosság.

5. 'All I Have to Give' (Backstreet's Back, 1997) 

Az 'All I Have to Give' rögtön azért vicces, mert a Backstreet Boys viszonylag ritkán nyúlt kimondottan árenbís alapokhoz és énekléshez: az árenbí technikai elemei, a furcsa hajlítások, a furcsa félhangok és dallamívek általában nem voltak rájuk jellemzők. Ez nem egy jó dal. Nem egy jó dallam. Hülye beszállás refrén elején, hülye felmenetel a végén, kicsit még disszonánsnak is érezhető, nyomott. A videóban meg tudatosan az első lemez képvilágának színes ruhás, kigombolt inges fiataljai, vágva az újabb, megfontoltabb megjelenésekkel. Ez a szám aztán mégis beleivódott a rádióhallgató ember memóriájába (én egyszer még álmomban is hallottam, rettenetes), és ha nagyon elmegyünk szakállpöndörgető értelmezésbe, akár úgy is érvelhetünk, hogy az általuk nem gyakran használt árendbí-alapok megidézése a mindenkori nyerő sablon (hogy az én szerelmem, és hogy mást nem, csak azt, de hát az is elég kell legyen) mellett igenis valamilyen feszültséget, távolságot "fejez ki", legalábbis ezen az életművön belük. Megkülönbözteti magát a többi, ugyanilyen szövegvilágú számuktól, ezzel téve kivételessé az érzelmet, amelyről itt is szó van. Pókerarcú irónia. Az érzelem, amiről szó van, az persze az, hogy a fiúk és a team szeretik, ha pénzt adnak nekik, de ezzel, azt hiszem, mindenki tökéletesen tud azonosulni.

4. 'As Long As You Love Me' (Backstreet's Back, 1997)

Ha valaki nem emlékszik a Backstreet Boys-ra, tuti elég csak annyit elénekelni neki direkt hamisan, hogy "as long as you love me, baby", meg "úúú-u-úúú". Az 'As Long As You Love Me' az archetipikus Backstreet Boys-lassú, az egyáltalán semmit sem tartalmazó szövegen tanítani lehetne a szerelmes dalok kötelező részeit és képeit, a hangszerelésen a működő fogásokat, az előadáson a tipikus boyband-leosztást. Itt jegyeztük meg pl., hogy Brian hajlításai annyira eltúlzottan szörnyűek, hogy minden bizonnyal a jelentés részei; a videóból meg kiderül, hogy ő tulajdonképpen ugyanannak a robotnak a floridai változata, amit mi Magyarországon Jamie Winchester néven ismerünk. Az az "every little thing that you've said and done" belépés és az utána következő trédmárk "úúú-u-úúú" máig ellenállhatatlan. Olyan dolgok ezek, amiken az ember röhög ugyan, ugyanakkor jók is, elvégre a legtöbb vígjáték, amin jól szórakozunk, többnyire pont ilyen. Ez a zene pedig éppen ezt célozza, hogy jól szórakozzunk. Mint minden művészet.

3. 'Everybody (Backstreet's Back)' (Backstreet's Back, 1997)

A hülye horrorvideós első klipdal a Backstreet’s Backről az én igazi nagy érvem, hogy a második lemeztől kezdve az irónia be volt építve a Backstreet Boys-ba. Ezt a videót és ezt a számot lehetetlen komolyan gondolni, akármit is jelent az. A bridge szándékosan nyilvánvaló kérdései ("Am I original? yeeee-eah", "Am I everything you need? You better rock your body now") nagy, villogó nyílként mutatják (ahogy a Michael Jackson 'Thriller'-ét parodizáló videó is), hogy ez egy vicc, és szerintem kurva jó vicc. Ez az igazán erős basszustéma "rendes" dalokat is elvinne, a bridge visszavétele, az utána szép erősítéssel beszálló refrén a maga banális egyszerűségével az igazi hab a gejl tortán. "Everybody, rock your body" (ugyanaz a banalitás, amit a RHCP süt el a "Hey-o, listen what I say-oo"-ban), hát lehet ennél szarabbat kitalálni? Nem lehet, de az egész szám azt böködte oldalba neked eddig, hogy ez paródia, nudge-nudge, és aki ezt nem ismeri fel, az ne olvasson Karinthyt se. Mi sem bizonyítja jobban egy zenekar humorát, mint mikor magán tud röhögni, és életképességét a popkultúrán belül, mint mikor ebből produkciót tud csinálni. "Hát utca hát, minden jobb", ahogy a basszusgitárosunk fordította, de hát a basszusgitárosok köztudottan nem normálisak.

2. 'Incomplete' (Never Gone, 2005)

Mikor 2000 után már sokan lemondtunk róluk, a fiúk egészen gyönyörű videóval ünnepelték, hogy négy év után ismét együtt (ugye, nem kell külön mondani, hogy pont ehhez egy 'Incomplete' c. számot társítani eleve mekkora). Ebben a videóban, és ezért ebben a számban is, minden annyira töményen van benne, amit az 'Everybody' felvetett, hogy muszáj eggyel afölé helyezzük: a zongoraalap, a 'November Rain'-hez is méltó gitárok, a monumentális vonósok, a felmenetelek; az üres úton autózás, a szomorú Kevin a vadonban elhelyezett fehér zongoránál, Brian a tengerparton, és persze az egy dalra jutó legtöbb térdre esés evör. Nick mögött még a bicikli is ég, nem csak az autó. "They look so concerned!", ahogy egy angol ismerősöm megjegyezte. És tényleg, a Backstreet Boys legeslegnagyobb érdeme, hogy ránézésre azonnal tudjuk, hogy ez dramatikusan eltúlzott hülyeség, ők is tudják, sőt, azt is tudják, hogy mi tudjuk; és erre játszanak rá, ezt viszik a végletekig, úgy, hogy már magában szórakoztató lesz. Ahogy ennek a videónak egy másik központi képe üzeni: "mindez csak porhintés".

1. 'I Want It That Way' (Millenium, 1999)

Nem is lenne az minden létező világok legjobbika, ahol nem egy Max Martin-szerzemény a legjobb Backstreet Boys-szám evör – ez a svéd, aki mindenkinek írt számokat a 5ive–N'Sync–Westlife blokktól kezdve Britney Spears-en és Avril Lavigne-on keresztül Pinkig, az 'I Want It That Way'-ben tévedhetetlenül nyúlt az eddig is bevezetett eszközökhöz. Az az effektes gitár az elején, épp elég egyszerű, épp elég fülbemászó; az a teljesen, tökéletesen kiszámítható (és épp ezért élvezhető) szerkezet; az a közmondásos ritmusalap (amíg Timbaland nem jött, semmiben nem volt annyira egyértelműen mindig ugyanaz a bít, mint a Backstreet Boys ebben a periódusban készült dalaiban), amire aztán rétegződnek az előadók sajátos és vicces hülyeségei… A.J. extra felhős tekintetű hajlításai a második versszak elején, Brian vonyítása az érzelmes zárásban (biztosan ez előtt tiszteleg a Blue is, mikor a Sir Eltonnal közös 'Sorry Seems To Be The Hardest Word'-ben megidézik a technikát), és persze az a tény, hogy még Kevin is énekel egyedül két sort, kiváló ergonómiai érzékkel készült hangszerelésre-beosztásra vallanak. Mindenképp el akarom kerülni azt, hogy a Backstreet Boys-t "igényes" popzenének nevezzem, mert az "igényes" szó popzenére alkalmazva semmit sem jelent, csak annyit, hogy a beszélőnek tetszik, és úgy gondolja, összetettebb-autentikusabb (és még olyan jelzők, amiket ő pozitívnak gondol), mint más zenék, amik neki nem tetszenek; mindazonáltal nem lehet elmenni amellett, hogy ez a szám körülbelül ugyanolyan jól van összerakva minden szinten, mint egy Star Wars-figura – ami ugye mindannyiunknak rengeteg örömet okozott gyerekkorunkban.

A költőkön-írókon évszázadok óta kéri számon a moralizáló kisebbség, hogy de hát kérem hazudnak, mennyivel építőbb a történelem, az "mond valamit". A popzene sem hazudik kevesebbet, mint bármilyen más zene, csak közben szórakoztató is. A Backstreet Boys az egyik legironikusabb boyband evör, és nem, nem azt akarom sugallni vagy védeni, hogy a Never Gone újraegyesülése után ez már egy 'komoly' valami, amire rögtön rá lehet csapni még egy cinikus kört: nem is az, ugyanolyan, csak azt mondja. Nagyon jól tudom, hogy ugyanolyan, és aki az 'Incomplete'-et nézve nem veszi észre, az vak. A Backstreet Boys nem változtatott semmit (Nick Carter nemrég azt nyilatkozta, az egyelőre készülő új lemezhez megint Max Martintól kérnek számokat), csak óriásira nagyította ('Larger Than Life', ugye), tökélyre fejlesztette azt az ironikus pózt, amit amúgy is a Backstreet's Back óta kultivált. Ezt a határon egyensúlyozást pedig veszi mindenki úgy, ahogy akarja: aki szakállat akar pöndörgetni, az értelmezheti reflektív távolságtartásnak, ironikus kommentárnak, a popkultúra nagy jelentéstározójába való beleköpésnek. Aki el akarja hinni, el tudja. Akinek ellenségkép kell, annak a felnagyított képek mindig jók. És akinek van szerve a szórakozásra, látja, hogy ez azért bizony nagyon szórakoztató.

(A szerző életében nem hallgatott végig egyetlen Backstreet Boys-lemezt sem. Soha nem adott nekik pénzt semmilyen formában, és nem is kapott tőlük. Még ezért a cikkért sem. Ebből is látszik, hogy.)

16 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://b-oldal.blog.hu/api/trackback/id/tr191008276

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kepkocka · http://zenelokepkockak.blog.hu 2009.03.20. 09:34:16

Huh, ez aztán a cikk. Kalapemelés, vastaps. Mert ilyen cikket írni valamiről, ami nem jó, amitől beindul a fordított anyagcsere, nem kis teljesítmény. Nagyon nem szeretem a BB-t, de ilyen jó cikket még a B-oldalon sem olvasni mindennap. Respect és big up!

A Hannibal Lektűr-attitűd · http://hannibal.blog.hu/ 2009.03.20. 09:57:44

ez így elég kemény péntek reggelre

asszem tényleg meg kell írnom a Trio-posztot...

LWPLICM 2009.03.20. 10:08:19

Én szeretem a popzenét, de nem a klisék tömkelegét felvonultató, mondanivaló nélküli, 'profi' zeneszerzők által tömeggyártott dalokat, amelyeket olyan üres fejű fiúcskák vagy cicababák adnak elő, akiket egy egész marketinges csapat rak össze az agyunktól a cipőfűzőkig....

Most nincs időm és energiám az 1. bekezdésnél tovább menni, de amint lesz, majd talán hozzászólok a többi részhez is.

Mindenesetre tisztelet, hogy szántál időt az elemzésükre. :-)

Aran-ka · http://aran-ka.blog.hu 2009.03.20. 10:19:01

Koszonom Uram, hogy ma sem kell dolgoznom, mert ezt fogom olvasni:)))

Interstellar Overdrive · http://b-oldal.blog.hu/ 2009.03.20. 10:26:18

Ez még évfolyamdolgozatként is beadható! :)

Penya666 2009.03.20. 11:02:03

Huh, ensem szerettem a visszautcai fiukat. Pedig emlekszem anno mindenki meg volt ertuk orulve, meg nehany fiu haverom is. Akikre akkor ezert eleg ferde szemmel neztem...

Horváth Oszkár · http://oszkarsag.blog.hu 2009.03.20. 11:08:41

Hatalmas, az igényes popzenéről szóló rész nagyon tetszik, és az is, hogy a jogos szurka előtt mindig van valami pozitívum. Számomra abszolút érthetetlen jelenség volt, valamiért a kockafejű legtöbbet mutatott srác szerintem még kifejezetten csúnya is... de a számok jók voltak, a hangszerelés egyben volt, elkapták az "ez az aktuális, ez kell a népnek" dolgot, ami jól ráérez a popra. Micsoda fordulatok: székkel táncolás, ugrálás, integetve táncolás, menőzés... a fényképen látszik rajtuk, hogy csak temetésen és esküvőn voltak eddig öltönyben, gomb fogása, zsebretett kéz, "kékacél nézés", muszáj valamit csinálni, mert feszengenek :) Ikonikus.

ulver 2009.03.20. 11:39:43

Az Incomplete szerintem tiszta A-HA majmolás, de ettől éppen még elmegy. A többi az 12 egy tucat.

Bogi24 · http://fridabogi.blog.hu/ 2009.03.20. 13:42:59

Én sem szeretem őket, de van itt valaki aki igen?
Na mindegy, ahhoz képest mennyire szarok, azért jól megéltek belőle....

Flankerr 2009.03.20. 14:41:21

Egy dolog tény, Az Everybody szám zeneileg engem is megfogott, pedig nálam kevesebben jobban ellenszenvesebb a lánybugyihúzógató bandák, és a Megszív Boys iránt. Ezt bizonyítja, hogy zenei gyüjteményemben a JBO csapat Wir Ham 'Ne Party című remeke is megtalálható, ami a fenti szám KISSÉ újragondolt változata:
www.youtube.com/watch?v=MebnUcZKsk8
(ha valaki németes prezentál nekem hevenyészett fordítást, örök hálám üldözni fogja.)
Ifjú tinédzser koromban (1990-1995) nem gondoltam, hogy "visszasírom" a Take That-et és a New Kids On The Blockot. Aztán a cikkben is említett fiúzenekarcunami közben, majd után már a Megszív Boyst sirattam..
A fiúzenekarok minősége az utóbbi 20 évben láthatóan lefelé tendál. Hát csoda-e hogy az idén érettségiző generáció számos hölgytagja inkább Rammsteinre, Watch My Dyingra, Junkiesra, Copy Conra, Slipnotra gerjed?

Bukott Rockzenész · http://b-oldal.blog.hu 2009.03.20. 18:39:16

"Ha egyszer az embernek valami jelent valamit, kurvára mindegy, miből vette azt le, egy nyolc órás fekete-fehér művészfilmből, vagy az Armageddonból."

Tisztelet ezért a mondatért! Na meg a többiért is persze :)

Bukott Rockzenész · http://b-oldal.blog.hu 2009.03.20. 18:43:38

Jamie-t pedig nem bántani! Aranyos, jó ember, volt szerencsém többször is együtt zenélni és bulizni vele. Több ilyen arc kéne, jobb lenne a világ - azonban a blogodban olvasható zenei elemzéssel kénytelen vagyok egyet érteni.

Viszont az előbb idézett kulcsmondat itt is igaz: "Ha egyszer az embernek valami jelent valamit, kurvára mindegy, miből vette azt le, egy nyolc órás fekete-fehér művészfilmből, vagy az Armageddonból."

Beszéltem.

LWPLICM 2009.03.20. 19:48:19

A nap végére sikerült elolvasnom, ahogy ígértem...
Továbbra is remek dolognak tartom, hogy kielemezted egy ilyen, alapjában véve semmitmondó együttes művészetének magaslatait, és egyben lenne is egy-két vitaindító megjegyzésem...

Először is a klisékről.. Mintha egy kicsit össze lenne mosva a klisékből összerakott zene azzal, hogy ki hogyan értelmezi a zenét az adott előadó autentikussága függvényében...
Szerintem egy klisékből összerakott zene még akkor is idegesítő, ha egy, az általad utcáról jött fekete rappernek nevezett, ún.„autentikus” művész adja elő. Én például ugyanúgy falra mászom az Aerosmith vagy Elton John néhány, a 90-es évek közepétől írt „csöpögős” szörnyedvényeitől, mint a fiúzenekarok legtöbb produktumától, annak ellenére, hogy az előbb említett előadók korábbi műveit nagyra értékelem. Persze a BSB fenti dalai jól vannak összerakva, ami egyértelműen feléjük billenti a mérleget a rosszul használt klisékből álló dalokkal szemben. Ez utóbbikra tucatnyi példát találhatunk az Eurovíziós dalfesztiválokon, valamint pl. Gary Barlow sok szerzeményében.

Érdekes lenne megvitatni, hogy ki hová teszi az idegesítő klisék határát. Sokakat már Phil Collins is idegesíti, mások viszont ódákat zengenek a Bon Joviról...

A fiúzenekarok képi reprezentálása megint más téma, és erről is napoking lehetne beszélni. Nemrég láttam egy klippet, ami épp ezen videókat figurázza ki – itt a link... (Blink 182 All the Small Things)

www.youtube.com/watch?v=NmepTbSnxAs

A jó hír viszont, hogy az utóbbi 1-2 évben rengeteg, sokszor az internetről induló előadó már büszkén vállalja egyéniségét és visszautasítja a kreált, valótlan képet, amit a lemezcégek rájuk próbálnának erőlteni...

Végül, egy kicsit úgy éreztem, hogy az „igazi zeneértő konzisok” véleményével próbáltad alátámasztani a BSB zenéjének elismertségét. Én nem vitatkozom azzal, hogy a zene jól össze van rakva, de azzal már igen, hogy egy konzis véleménye, vagy főként ízlése mindenek feletti. Gondoljunk például Lagzi Lajcsira vagy a tavalyi Eurovíziós indulónkra, aki a Zeneakadémián végzett, ha jól emlékszem.

RobinH · http://unsigned.blog.hu 2009.03.20. 22:33:57

Már elnézést kérek de osztálybuli akkoriban nem mehetett le az I'll never break your heart nélkül! :D
A világ legcsöpögősebb dalai versenyben minimum top5-de lehet, hogy nyerne!
Incomplete helyett simán annak kéne ott lennie.
(mondom ezt úgy, hogy akkoriban rosszul voltam tőle, most meg inkább csak megmosolygom :D )

baget 2009.03.25. 10:51:49

A Backstreet Boys-zal az a baj, hogy nem csak mi nőttünk fel, hanem ők is.

Farszkilászlo 2010.11.22. 22:49:31

Én régebben szerettem ezt a bandát nagyon,de miután sokszor értek szerelmi csalódások,már nem is hallgatom. a legrosszabb hatással az I Need You Tonight van rám. Nem értem hogy hallgattam ilyen bandát éveken keresztül.

B-oldal

Zenék és képek, amelyek meghatározták és meghatározzák az életünket. Koncertek, filmek, helyek, zörejek, képszerű emlékek a hangszóróból és a vászonról - ha mondanivalód van, írd meg: nosferato | Overdrive | rálf atya

A hét dala

Kövess a Facebookon!