"Hű, de k*va anyját", szaladt ki egyszer egy régi jó barátom száján, amikor valami megdöbbentőt látott, és leginkább én is ezzel a nem szép, viszont frappáns mondással foglalnám össze azt az élményt, amiben a Firewater részesített az A38-on ezen az emlékezetes estén!
Hiába vártok tőlem részletes elemzést a zenekarról, be kell vallanom, hogy a koncert előtt pár nappal hallottam róluk először. Aztán azért sem erőltetném a dolgot, mert az a zenei világ, amit ők képviselnek, bár ösztönösen vonz, de nem igazán az én asztalom. Idegenben pedig csak óvatosan, jó az x is, ahogy Sanyi bá’ tanította, így inkább nem okoskodok.
Csupán annyi történt, hogy érdekes ajánlókat olvastam róluk, a Myspace oldalukon található dalok pedig egyből hatottak, mint a Saridon (egy szépséges dal, ami teljesen levett a lábamról: 6:45 So This is How it Feels)

Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy a szombat este a hajón fog érni, és már előre azt éreztem, hogy itt akár valami nagyon klassz dolog is beüthet. És így is lett!
Fél órával kezdés előtt érkeztem, s az össze-vissza ténfergő, lézengő, barátságosan beszélgető embereket látva nem reméltem komoly létszámú közönséget, így én lepődtem meg a legjobban, amikor az első szám után hátra tekintettem a második sorból, s majdhogynem laza teltházat konstatáltam. Mondjuk ez a közönség és zene nem kívánta a heringezést, és ez így volt jó, mert legalább mindenkinek maradt kellő tere az eleinte szégyenlős, majd egyre jobban beindulós, a végén pedig az egy emberként ugrálva tombolós mulatozásnak! Komolyan, ilyen táncikálást, ami a végére kialakult, nem minden nap élhet meg az ember, hibátlan volt!

Hogy mi a recept? Egy eklektikus, többféle zenei kultúrát egybeolvasztó társaság (egy egzotikus külsejű, feketehajú nőci piros ruciban, western csizmában, egy kibaszott nagy trombitával, amin döbbenetesen produkált néha, egy leginkább maláj kardnyelőre hajazó perkás, egy melankolikus faarccal, de szépen díszítő gitáros, akit fazonra nápolyi festőnek gondoltam volna, egy ABBA formájú basszer, meg egy dobos)  és egy karizmatikus, jellegzetes hangú, remek dallamérzékkel rendelkező tökös frontember, Tod Ashley. Ahogy ő használja a nevét, Tod A, énekel, gitározik, szöveget ír, és nem mellesleg megvadítja a közönségét. A hangja, dallamai és szellemisége alapján olyan „mesélős”, balladás punk-művésznek gondolom. Egyébként nagy világcsavargó hírében áll, szóval nem lehet teljesen véletlen, hogy így vegyíti a különböző zenei kultúrákat.
Az indie-nek csúfolt zene pedig….nem tudom meghatározni, ezért zenekarokat mondok inkább, akikből kihallok ezt-azt a Firewaterben: Nick Cave, Tom Waits (igen, a Quimby is), Gogol Bordello, Russkaja…de ezeket erősen megdobják ska-s dolgokkal, máskor meg latinos vagy épp keleti ízekkel. Pikáns, na, egy szó mint száz.

Jól jellemzi őket a következő idézet: „We are optimists in a pessimistic world. We celebrate weddings, and births, and funerals. We fight for the freedom to travel, to create, and to breathe. We want to live until we die. We hope you like our music and our message. Feel free to dance.”

Nem tudom, mikor láthatjuk őket újra, de nekem annyira bejött, amit láttam, hogy  már nézném is őket simán, mondjuk Prágában október 26-án.

A hangulatot remekül érzékelteti a koncert nyitó és záró dal, a This is my Life:

Radnóti est a Müpában a Naprával | Csík a Tháliában - koncertbeszámoló