Jó volt ? A-HA!

Jó volt ? A-HA!

2010.07.16. | B-vendégszerző

Kívül 36 fokos rekkenő hőség, belül kellemes légkondicionált hűvös fogadta azt a 6-7000 embert, aki elhatározta, megnézi hogyan szól ma a 80-as évek sikercsapata az A-HA. Utolsó fellépésüket láthatjuk, mert a turné befejezésével bejelentették, hogy végleg feloszlanak, nem kívánnak a továbbiakban együtt zenélni.

Erősen túltengett a 30-40-es korosztály, akik családostul érkeztek és az elcsípett beszélgetésekből egyértelmű volt, hogy a hölgyeknél kiemelt figyelemben részesült Morten Harket énekes sármos megjelenése és markáns északi bája. A másik, hogy túl az 50-en vajon mennyi maradt meg ebből és megpillantása kivált-e ugyanazokat az érzelmeket amiket a 80-as években okozott.
Előzenekarként az Anna & the Barbies lépett színpadra és mind zenéjük mind megjelenésük meghökkentette a nézőket. Elsőre furcsa volt az énekes Pásztor Anna színpadi viselete, ami fekete fűzőből, ehhez passzoló fekete nadrágból állt, a hátán egy hatalmas selyem anyag összecsavarva, aminek a vége leért a földig és a fején egy fényes szarv. A zenéjük is eltért attól, amit az A-HA előtt vártak, de mindez csak az első pár számig tartott, a negyediknél már tapsolt és fütyült nekik a közönség. Pásztor Anna bevallottan nagy A-HA rajongó, elmondta hogy tinikorában kapott egy kazettát és rongyosra hallgatta a rajta lévő számokat, így rendkívül örül, hogy előttük játszhatnak. Hamar bemelegítették a közönséget és végül az este első kellemes meglepetéseként vonultak le a színpadról.

Kicsit várni kellet az A-HA fellépésére, egy fél órát késtek, de a nézők közben a maguk szórakoztatására fütyültek és hangosan kántálták a zenekar nevét. Volt, aki hosszasan fotózta a színpadi munkákat, bár ennek sok értelmét nem látom, de utólag biztosan büszkén mutogatja majd az üres képeket. Kellemes Butterfly intróval kezdtek és utána jött is a Foot of the Mountain, ami a legújabb (2009-es) lemezük és a turné neve is egyben. Hangzásában megidézi a régi nagy slágereket és élőben is nagyon jól szól. Meglepetésként ért, hogy Morten Harket hangja még mindig milyen jó és még megvan benne az a vonzerő, ami régebben oly sok női szívet ejtett rabul. A magasakat tisztán és hosszan énekli, megfelelően bársonyos és szívhezszóló, úgy látszik rajta nem fogott az idő és olyan, mint a jó bor, ahogy telnek az évek egyre jobb lesz. Közrejátszik azért ebben az is, hogy az egészséges élet híve, nem iszik, nem dohányzik és mindet elkövet annak érdekében vigyázzon magára.

A Summer Moved On-nál a hátsó kivetítőre kirakták a közönséget, mikor a refrént énekelték és meglepő módon azok voltak kevesebben, akik nem tudták a szöveget. A színpadról nem sokat lehet egyébként elmondani, hátul egy hatalmas ledfal, kétoldalt pár lámpa, elég egyszerű felépítésű, de mint az utóbbi időkben, itt sem a show, hanem a zene adta el a produkciót. A koncert első fele az érzelmesebb és lassabb daloké volt, a másodikban pedig előkerültek a húzósabb számok is. Kezdődött mindez a The Blood That Moves The Body-val, majd utána a Stay On These Roads következett, ahol számomra egy kicsit sok basszust nyomtak rá és néha bele is gerjedt az épület. Living Daylights, Scoundrel Days, Swing Of Things, óriási iramban nyomták ki a jobbnál jobb számokat és a közönség reakciója sem maradt el tőlük. Rengetegen táncoltak, zsebkendőjüket, vagy éppen az öngyújtójukat lengették és az ülőhelyekről is egyre többen álltak fel táncolni.

Nagyon jó volt a hangulat és bár lehetne mondani amiatt, mert divat a retró, de sem a hangzásba, sem a színpadi előadásba nem lehetett belekötni. Sok fiatalt is láttam akik lehet, akkor mikor ezek a slágerek mentek, még azt sem tudták, miről van szó, most meg együtt énekelték a refrént a 40 éves párás szemű családanyákkal és apákkal. A zenekar kétszer is visszajött a színpadra és a ráadás Hunting High And Low és Take On Me alatt még a leghátsó sorokban is állva tapsolták meg őket.

Jó hangulatú koncertet adott első és utolsó magyarországi koncertjén a sármos és elbűvölő Morten Harket és négytagú csapata. Bemutatták egész pályafutásukat, a kétórás koncert 21 száma teljes áttekintést adott mind a kilenc megjelent lemezükről, beleértve a tavalyi legújabbat is. Mintaszerű példát adtak arról, hogy mikor és hogyan kell visszavonulni, úgy hogy rajongóik szívükben kellemes emlékeket őrizzenek róluk.

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://b-oldal.blog.hu/api/trackback/id/tr642154565

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Mr. Ligthman 2010.07.16. 16:18:54

Tetszett, hogy időrendben visszafelé játszották a slágereket.
És tetszett, hogy zenészek játszottak, és nem showman-ek.
Az, ahogy a három tag xilofonnal és gitárral előadott dalukat "elrontották" személyesebbé és emberközelibbé tette az egész koncertet.
Régen tínédzserkoromban petshopbojszos voltam, és nem értettem, mit esznek az ahások ezeken a számokon. Aztán öregedtem, és rájöttem a titokra. Crying in the rain, Living Daylight, Cry Wolf, Hunging High and Low... Valamit tudnak ott skandináviában...

B-oldal

Zenék és képek, amelyek meghatározták és meghatározzák az életünket. Koncertek, filmek, helyek, zörejek, képszerű emlékek a hangszóróból és a vászonról - ha mondanivalód van, írd meg: nosferato | Overdrive | rálf atya

A hét dala

Kövess a Facebookon!