Nemrégiben nagy örömmel hallottam a hírt, hogy az öreg Glenn Hughes továbbra sem tud nyugton megülni a seggén, s miután megint lecserélt maga körül mindenkit, ismét előáll valami újdonsággal! Azt mondom, újdonsággal, s ti meg joggal tehetitek fel a kérdést, hogy ugyan mi újat tud még mutatni az egyre inkább a nagymamámra hasonlító Glenn egy blues/rock lemezzel? Nos, a kérdés jogos. Egyelőre én is csak annyit tudok, hogy a lemez visszakanyarodás Glenn rockban gyökerező múltjához (kicsit sok is volt a funk az elmúlt években), s ezúttal a zenésztársak tekintetében is végre magasra tette a lécet a Maestro: a doboknál Jason Bonham, Derek Sherinian a billentyűs, a gitáron meg Joe Bonamassa maszatol. Ez utóbbi úriembert inkább csak névről ismerem, és annyit tudok róla, hogy blues körökben nagyon fiatalon legendává vált (hogy nem ma kezdte, azt jól példázza ez a felvétel is 12 éves korából). Adja Isten, hogy ez a társaság maradjon együtt a koncerteken is! És tolják el az arcuka mondjuk az A38-ra!

A debut lemezről annyit, hogy szeptember 21-én kerül a boltokba, a kritikusok, pedig akik már hallották, ódákat zengenek róla csakúgy, mint a Chilis haver, Chad Smith....

Én meg csak hallgatom az elsőnek közzétett One Last Soul-t, és  boldogan vigyorgok  mint paraszt lány az angol vécén. Hughes hangja mind a mai napig egy csoda, s Joe játéka is tetszetős!