Én, Ozzy

Én, Ozzy

2010.08.28. | rettentó

Ozzy önéletrajza letehetetlen, még akkor is, ha többé-kevésbé ismerjük a sztorit és tudjuk, hogy mire számítsunk. Az énekes gondolatait Chris Ayres öntötte könyv formába, és már-már kínosan ügyelt az arányokra: nagy örömömre az első 200 oldal Ozzy gyermek- és ifjúkoráról valamint a Black Sabbathről szól, a többi pedig az utána történtekről. Nyilván jól feltett kérdéseinek köszönhető, hogy az alany meglepő részletességgel ontja a kokainhegyek alól előásott, a piatenger mélyéről kimentett, élvezetes stílusban előadott történeteket. Csak néhány helyen éreztem, hogy „ezt azért mégsem tudhatja fejből” (pl. a ’80-as évekbeli listás helyezéseit).

Ozzy még a Sabbath előtti korai évekről, a birminghami kilátástalan életkörülményekről is rengeteget mesél, és számomra ezek az oldalak is vannak annyira érdekesek, mint az a tudatmódosító szerekkel terhelt eseménysor, ami a siker beköszöntét követte. Különösen megható volt olvasni, hogy Tony Iommi hogy tért vissza helyi haverjaihoz, az akkor még Earth nevű együttesbe, miután néhány hétig a Jethro Tullban játszott, azzal az elhatározással hogy ők, onnan majd többre viszik.
Ozzy őszintén felvállal minden őrültséget, de van benne bőven megbánás is: hogy nem nyújtott elég pénzt és figyelmet, időt a szüleinek, hogy sokáig keserítette meg két felesége és a gyermekei életét, hogy valahol ártatlanul sem tud napirendre térni Randy Rhoads, a gitárosa halála felett. 

Én vagyok Ozzy – mondja a könyv eredeti címe. Ki is (volt) Ozzy? Nos, a könyv alapján azt mondhatom: nyilván több annál, mint a róla kialakult image, amit pl. első három szólólemezének borítója sugall. A teljes megfejtés talán akkor rajzolódna ki, ha a hűséges feleség és menedzser, Sharon könyvét is olvashatnánk magyarul. Ő volt az, aki hozzáment ehhez a zenekarából kirúgott, elhízott, alkoholista, kokózó énekeshez, hogy hosszú, tizenegynéhány éves küzdelem során ismét rocksztárt, sőt, embert faragjon belőle. Ő mindvégig látta benne a jólelkű Dr. Jekyllt – aki igen gyakran Mr. Hyde-dá változott.
A máskor hazudozó, a felelősség elől elbújó szánalmas drogos képes volt napokig ápolni Don Ardent, beteg apósát, aki azt megelőzően ahol csak tudott szemét módon keresztbetett nekik, mind az üzletben, mind a magánéletükben. Ez Ozzy másik arca, amit ő a könyvben szerényen csak néha mutat meg. Még ki tudja, hány ehhez hasonló történet volt az évek során, ami egybetartotta ezt a házasságot. Persze, aki szaftos vagy vicces sztorikra vágyik, megkapja. Ozzy még a ’80-as évekre is kitűnően emlékszik, bár a Mötley Crüe-s turnéról csak bevillanásai vannak. Beismeri, hogy kedvencünk, a hangyaszippantós eset az ő winchesteréről véglegesen törlődött.

Összességében véve nincs hiányérzetem. Tudomásul veszem, hogy a könyvvel az igazi rajongóknál szélesebb közönséget céloztak meg. Aki az elmúlt évtized tévés szerepléseiből ismeri hősünket, nyilván halálra unná magát, ha Chris Ayres hosszasan elmezgette volna Ozzy-val, hogy mit jelent a S.A.T.O. című szám, vagy mi a véleménye arról a rengeteg zenészről és producerről, akikkel az évek során dolgozott. Ez valóban egy önéletrajz, ami inkább az emberről, és nem az alkotásról szól. A fordítók remek munkát végeztek, leszámítva azt, hogy Bill Ward dobos kedvenc italát, a cidert nyugodtan nevezhetjük magyarul almabornak.

A könyvet Cartaphilus oldaláról meg is tudod rendelni!


 

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://b-oldal.blog.hu/api/trackback/id/tr382247964

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Interstellar Overdrive · http://b-oldal.blog.hu/ 2010.08.28. 09:44:56

Nagyon jó könyv, olvasmányos. Nem lexikon, nem tudod meg, hogy kedden vagy csütörtökön léptek fel 1976-ban. Látszik, hogy sok a luk Ozzy fejében, csomó részlet szépen át van ugorva, szóval tényleg nem oknyomozós könyv.

Viszont ez a pali tök normál arc. Semmi nagyképűség. Önirónia viszont rendesen. Nem tartja magát operaénekesnek, egyszerű angol pali, aki megpróbálta jól érezni magát. sikerült is neki.

rettentó 2010.08.31. 12:52:02

Rögtön utána kezdtem el Charles R. Cross Hendrix könyvét, aminek az első 50-100 oldala tele van lényegtelen információkkal, hogy melyik héten vesztek össze Jimi szülei, és mikor voltak jóban, stb., ahelyett, hogy 10 sorban összefoglalná, hogy milyen hullámzó volt a kapcsolatuk. Most már (a 150-ik oldalon) végre 1967-ben vagyunk, és Jimiék felvették az első lemezt. Amikor már azt írja le, hogy a Beatles mely tagjai mely Hendrix-koncerteken voltak ott, az már persze érdekel :-))

Cross kb. 300 interjút csinált a Hendrix-könyvhöz, és elkövette azt az alaphibát, hogy az anyag min. 40 %-át nem hagyta elveszni, nem tudott húzni a szövegből. No, ezt csak azért, mert nekem éles a kontraszt a profi Ozzy könyvvel.

B-oldal

Zenék és képek, amelyek meghatározták és meghatározzák az életünket. Koncertek, filmek, helyek, zörejek, képszerű emlékek a hangszóróból és a vászonról - ha mondanivalód van, írd meg: nosferato | Overdrive | rálf atya

A hét dala

Kövess a Facebookon!