Pink Floyd - Wish you were here

Pink Floyd - Wish you were here

2010.09.12. | mavo

Pont harmincöt éve volt, hogy megjelent. Mit mondjak, ezt leszámítva nem volt egy emlékezetes nap, nem született és nem is halt meg legalább kicsit híres ember, nem fedeztek fel semmi különöset. A hozzá vezető út sokkal érdekesebb.

Pink Floyd – Shine On You Crazy Diamond

Az egész ott kezdődött, hogy Roger Waters egymaga összekalapálta minden idők egyik legdurvább slágerlista statisztikáival rendelkező albumát, és aztán írogatott hozzá ezt-azt. Az ilyesmi nála mindig azt jelentette, hogy lehet még ebből valami. Hetvennégy során kezdtek el három, akkor még némiképp vázlatos nótát tolni a koncerteken; ezek a Raving and Drooling, a Gotta Be Crazy, és a Shine On You Crazy Diamond voltak, utóbbi ha minden igaz, még csak egyszerűen Shine On megnevezéssel. Waters úgy gondolta, ezekből lehetne valamit farigcsálni. Ember tervez, de az első kettőt félre kellett tolni, ugyanis a Shine On lett a kiindulópont, márpedig a Pink Floyd (vagyis inkább Waters) akkoriban kezdett ráállni a koncept albumos vonalra, amibe ezek nem fértek bele. Annyira nem kell aggódni, nem kerültek ezek kukába: a Gotta Be Crazy az első oldalt majdnem kitöltő második, míg a Raving and Drooling a második oldal közepére kerülő negyedik szám lett az Animals című furcsaságon. Az ilyen sztorikból derül ki, hogy bár a Floyd hetvenes évek közepén-végén kiadott albumairól azt hihetnénk, valaki leült és egyben megírta őket, igazából pakolgatták össze-vissza a koncerten előadott dolgaikat.

Na jó, meg Waters leült, és az alapokra megírta az albumokat. Például szépen kettévágta a Shine Ont, a keretet így Barrett emléke adta, közé meg bepakolgatott némi tölteléket, ami már inkább a fiatalkori lázongással, a karrier kezdetével meg persze a „music industry” szénné ekézésével foglalkozik – igazából nem is olyan tré minőségben. Magam nem igazán hinném, hogy az ostorozott zenei biznisznek bármi köze lett volna ahhoz, hogy Syd tönkretette magát, ugyanakkor jó háttérképet ad a Floyd korai éveiről. Jellegzetes a Welcome to the Machine, amelynek gépezete költői kép, a srác a játékok és Sir Robert Baden-Powell klasszikus cserkészkönyve mellől nem a gyártósor mellé, hanem a nagy fene zeneiparba keveredik, ahol talán majd Jaguarral menőzhet, kúl helyen falja a sztékeket, és úgy általában bazi nagy sztár lesz. Az ezt követő Have a Cigar már a zenekar befutásáról szól, az eladások az égbe szöknek, a kiadó ügyvezetője pedig felteszi a legendás kérdést, amivel David Gilmour szerint tényleg nagyon sokan előálltak, mert azt hitték, ez a Pink Floyd az együttes vezetője és névadója, vagy valami efféle: tényleg, melyikük az a Pink?

Pink Floyd – Have a Cigar

A töltelék részek mind zeneileg, mind szövegük jellegében erős kontrasztban vannak a kerettel. Progresszívebbek, keményebbek, dögösebb hangzásúak, és a szövegük is jóval kevésbé költői. A Wish You, mint album attól igazán olyan, amilyen, hogy a Shine On és a Wish You Were Here lírai gericébe beleékelődik a Machine és a Cigar, zeneileg tíz körömmel belemarva a nosztalgia képeibe, miközben szövegük, ha tisztán tartalmukat nézzük, pontosan illenek az ívbe, amit Waters megálmodott. Teljesen nyilvánvaló, hogy Syd távozása után a zenei progresszió lassan kimúlt a Floydban, azonban a helyét átvette egy türelmes, a részleteken a végső határokig elbabráló professzionalizmus, ami aztán a Fal koncerteken és persze a filmben csúcsosodott ki. De pont a Machine és a Cigar az a két szám, amiben felrémlik a Syddel távozó nyers, a sallangokkal nem kifejezetten pöcsölő, agresszív riffekben megtestesülő erő.

Ó, persze, a Fal egészén is végigvonul a Waters különös sterilitása miatt nehezen utánozható basszusa, de ha valaki megfelelően sokszor hallgatta végig, akkor nem tudja nem észrevenni, hogy például a Machine-nek sokkal inkább adja meg az arcélét Waters és Gilmour közös játéka, mint a későbbiekben bármikor. Hiába talán a leginkább a basszusra épülő lemezük az Animals azokkal a hajmeresztően üres ütemekkel, Gilmour játéka, vagy inkább szólóbetétjei, mint például a Dogsban, sokkal inkább önállóak, sokkal inkább emelkednek ki a zenéből, és ha már a Dogs, sokkal inkább maradnak meg az emlékezetben, pontosan azért, mert Waters már egy olyan vázat tesz alá, amire majdnem minden rápakolható, amit aztán Gilmour a végletekig ki is használ, az igazából csak verzékből álló szöveghez újra és újra Gilmour adja refrént, csak éppen minden alkalommal másikat, ezzel is felborítva a hagyományos szerkezetet.

De erről majd máskor.

A Have a Cigar szövege pedig már önmagában is ad egy szikár alapritmust, nem véletlen, hogy külsőst hoztak hozzá: a két frontembernél jóval feszesebb Roy Harpert, aki oda is tette az odatenni valót, és szinte eposzi lüktetésű énekével egészíti ki a ritmusszekcióvá átalakult bandát, amire Wright épp csak kósza színeket dob fel, hogy végül az egészet egy olyan Gilmour szólóféleség zárja le, ami nyílegyenesen mutat előre a Final Cut töredezett betétjeire. Nem egy klasszikus értelemben vett fülbemászó termék, ám érdemes újra és újra meghallgatni, milyen mocskosul odafigyel egymásra mindvégig Gilmour és Waters. Harperrel kiegészülve ők ketten adják az egészet, Wright és Mason akár haza is mehettek volna, amikor felvették; nem azt mondom, hogy semmit sem tettek hozzá, de hogy nem halnék bele a hiányukba, az hóttziher.

Na jó, túloztam kicsit, de akkor is.

Pink Floyd – Wish You Were Here

Van még egy furcsa érzésem majdnem mindig, ahányszor elszánom magamat, hogy teljes egészében végighallgassam a lemezt, mégpedig az, hogy a két részben összesen több, mint huszonöt perces Shine On helyett mégis a címadó szám dominálja az egészet, holott a legkevesebb etvaszt pont ebbe tették bele – már úgy értve, hogy az előadás módját leszámítva nem az a hihetetlenül nagy szám. Talán ezért van az, hogy annyira kijön belőle az emóció, ami annyira nem szokatlan a Floydtól, de itt tulajdoknéppen csak az hallatszik, és ha az előbb azt mondtam, Wright és Mason ott se lettek volna, ehhez konkrétan egyikük sem kell, fel kell találni egy eszközt, ami kivonja a zenéből az emóciókat, kidobja a francba a maradékot, és csak azt nyomja a pofánkba tiszta erőből, a maga meztelenségében.

Ami persze lehetetlen.

pf.jpg

6 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://b-oldal.blog.hu/api/trackback/id/tr12135749

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Interstellar Overdrive · http://b-oldal.blog.hu/ 2010.09.12. 12:10:17

Azon kívül, hogy Waters kalapálta volna összes a Dark Side-ot, a soraiddal egyetértve tisztelem WYWH albumot, kezdve a borítójától az utolsó hangig.

Herr Bruder Netzwerk 2010.09.12. 13:47:23

Akit érdekel a DSOTM zenei háttere, itt van egy mélyebben szántó elemzés a lemezről. kicsit hosszú és szakmai, de jól kiegésziti a fentebb ítakat, többször előkerül a kicsontozás és az újrafelhasználás, valamint az is kiderül, hogy hogyan lehet néhány egészen egyszerű zenei fordulat többszintű alkalmazásával koherens albumokat előállitani. www.flowerbedmusic.com/Articles/dsotm.htm (elég rosszul olvasható a sötétes hold háttéren a vékonybetűs szöveg, de megéri).

satch 2010.09.12. 19:16:55

A Shine on... az egyik kedvencem, főleg a belinkelt koncert verzió

mavo · http://polmavo.blog.hu 2010.09.14. 14:11:25

@Herr Bruder Netzwerk:

nagyon durva cucc, köszönöm a linket!

B-oldal

Zenék és képek, amelyek meghatározták és meghatározzák az életünket. Koncertek, filmek, helyek, zörejek, képszerű emlékek a hangszóróból és a vászonról - ha mondanivalód van, írd meg: nosferato | Overdrive | rálf atya

A hét dala

Kövess a Facebookon!