Egyre inkább úgy gondolom, hogy ez az év Ozzy-ról szól! Végre nem azzal van elfoglalva az öreg, hogy valamelyik undorító kis kutyájával smároljon a kamerák előtt jó pénzért, hanem teszi  a dolgát! Vagyis zenél és koncertezik, és valljuk be az összes szerepe közül ez áll neki a legjobban. Ebben ugyanis a felülmúlhatatlan (minden másban meg saját bevallása szerint is csak egy szerencsétlen balfék). Szóval, pörögnek az események az Ozzy család háza táján. Kaptunk egy nagyon is rajongóbarát új lemezt, egy letehetetlenül szórakoztató önéletrajzi könyvet, volt némi drámázás Zakk Wylde leépítése kapcsán (aki mellesleg szintén letett az asztalra egy kiváló, új „Ozzy lemezt”), csak hogy a metál világ pletykálkodói is kapjanak témát, szegény Dio halála után pedig megtörtént a kibékülés Tony Iommival, s ez még akár egy új, eredeti felállással készülő Black Sabbath anyagot is eredményezhet. És még egy apróság, nekünk, magyaroknak: hamarosan személyesen átélhetjük, hogy milyen, amikor Ozzy elüvölti magát, hogy „All right, Let’s go fucking crazy!”.

Hogy az Ozzy évre vonatkozó állításomat még inkább alátámasszam: két megkerülhetetlen Ozzy lemez megjelenési évfordulóját is most ünnepelhetjük! A Sabbath másodikként érkező Paranoid lemeze ugyanis éppen 40 éves, Ozzy első szóló lemeze, a Blizzard of Ozz pedig 30 éve látott napvilágot. Mindkét album alap a metál zenék világában, szoktam is mondogatni, hogy én mostanában csak klasszikus zenét hallgatok, mivel az évfordulóra való tekintettel előkapott mesterművek minden egyebet kiszorítottak a kocsim cd játszójából.  Döbbenetes élmény, hogy még ilyen időtávlatból is mennyire lehet élvezni Nyomi mester gonosz riffjeit, Randy Rhoads páratlan gitárjátékát és – mindkét lemezen- Ozzy olvadt fémként nyúló, nyávogós hangját.
A két lemezen egyébként, Ozzy személyén kívül nehéz hasonlóságot találni. A Paranoid esetében Ozzy és a Sabbath – bár már túl vannak a megjelenésekor sokkolóan ható első lemezen -, de még jócskán az áttörés előtt állnak. Ozzy, ha nem is ártatlan, de mégiscsak egy alig huszonhárom éves kölyök, aki még épp csak elindul a széthullás útján, hogy röpke tíz év alatt totálisan lenullázza magát, és a Blizzard of Ozz idején bukott sztárként, és egyben dagadt, őrült Benny Hillként térjen vissza. A Paranoid a debüthöz hasonló sebességgel és spontenaitással készült, többek között a rádiós sikereket eredményező címadót húsz perc alatt dobják össze (persze fogalmuk sincs, mit írtak, szinte csak tölteléknek szánják a lemezre), a Blizzard idejében viszont már teljes a nőuralom, Ozzy minden lépését Sharon irányítja. Ráadásul nagy tétje is van a szóló karrier kezdetének. A Sabbath fél évvel korábban kiadott, roppant sikeres Heaven and Hell c. albumát kéne földbe döngölni…

A zenei világot tekintve is ég és föld a két anyag. A Sabbath lemez Tony egyszerű, sötét, nyomasztó riffjeire épül, nem minden alap nélkül mondhatjuk primitívnek is, ezzel szemben Ozzy első szólólemeze, köszönhetően Randy Rhoads dallamérzékének, egy klasszikus alapokon nyugvó zenei élmény. Ezt nyugodtan tulajdoníthatjuk a klasszikus gitáron nevelkedő szőke gitár fenomén zsenijének, aki nemhogy nem szerette, de kimondottan leszólta a Sabbath témákat egyszerűségüknél fogva. Egyébként mi sem jellemzi jobban Randy tudását, mint az a tény, hogy az első meghallgatásán, a különböző gyakorlatokkal éppen még csak bemelegítő srácot Ozzy már az előtt leállította és bevette a bandába, hogy belekezdett volna valami dalba!

Felejthetetlen személyes gyerekkori élmények inkább a Blizzard of Ozzhoz kötnek. Tisztán emlékszem, ahogy Göczey Zsuzsa, aki a ’80-as években hosszú időn a Petőfi Rádió kitűnő zenei szerkesztője volt, méltatja a Blizzard of Ozz lemezt, miközben én remegő ujjamat már a pause-n tartottam, hogy a megfelelő pillanatban indíthassam a felvételt a kazettás magnón (egyébként azt hiszem, sokan vagyunk hálásak Zsuzsa néninek, hogy ilyen és hasonló lemezeket nyomott a rádióban, pl. DIO – Holy Diver, Excodus – Bonded by blood…). Aranyos volt, ahogy minden számcímet lefordított, így született például a „No Bone Movies”-ból a magyarul roppant frappánsan hangzó „Nincs Csontmozgás” dalcím. Aztán berobbant az I don’t know, majd Ozzy sátáni kacajával a Crazy Train, elvarázsolt a Goodby to Romance majd a Dee,  aztán a Mr. Crowley és a Revelation taglózott le végleg! Randy, a csenevész kisember, aki kábé olyan súlyú lehetett, mint a legendás Flying V-je, olyan témákat hoz az egész lemezen, hogy minden gitárosnak kötelező tananyaggá kéne tenni. Hitetlenkedve hallgattam a csodát, s egy életre Ozzy (és Randy) fan lettem.
Igaz némileg később, de természetes, hogy Ozzyn keresztül aztán a Sabbathoz is eljutottam, s igen, naná, hogy én is gitároztam a Paranoidot, és szarrá hallgattam a War Pigs-t, az Electric Funeral-t és az Iron Man-t, de azt hiszem ezzel sokan voltak így, mondjuk konkrétan az egész mai metál világ krémje és mondjuk a grunge zenész generáció jobbik fele, de még a Cardigans-tól is lehet jópofa Iron Man feldolgozást találni.  Szóval a Paranoid is nagy kedvenccé vált idővel, s bár Dio-t is imádom, nálam a Sabbath bizony mindig is csak Ozzyval volt (lesz?) az igazi.

A soraimból azt hiszem, kiderül, hogy én melyik lemez mellett tenném le a voksomat,  ha revolvert szorítanának a halántékomhoz, de azért íme, néhány érv, ha nem tudnál választani:
 

Érvek a Paranoid mellett

• A Paranoidtól még II. Erzsébet királynő is kiugorhatott a bugyijából 2002-ben, az uralkodásának 50 éves évfordulójára rendezett ünnepségen (ld. lent)
• A lemez egyszerű zsenialitásával bizonyítja, hogy a kevesebb, néha több
• Ozzy itt még ereje teljében van, már ha volt neki ilyen valaha. Mondhatnánk, hogy „tiszta” Vas Ember, s nem az a pizza zabáló kövér faszi, aki 10 évvel később gázos spandex gatyában totyorog a színpadon
• Igazán súlyos metál zenéhez Gibson SG kell – Iommi-nak van egy, és a kezében rendesen meg is dörren
• Iommi mesternek a kisujjában van minden, amit a gitározásról tudni lehet. A gyűrűsben és a középsőben kevésbé, mert azt csúnyán megcsonkította

Érvek a Blizzard of Ozz mellett

• A Gibson SG helyett a metálhoz sokkal jobban passzol Randy Flying V-je. Ráadásul Randy már akkor tudta, hogy a pöttyös az igazi!
• A két lemezt hallgatva megállapíthatjuk, hogy téved a mondás, és a kevesebb, az bizony tényleg kevesebb
• Nem is igaz, hogy Ozzynak nem áll jól a spandex gatya…

A királynő tudja, milyen egy jó buli, Ozzy meg ugrik egy békát az elején - God Shave the Queen!

Goodbye to Romance - Goodbye Randy