20 éves a Blood Sugar Sex Magik

20 éves a Blood Sugar Sex Magik

2011.09.26. | B-vendégszerző

RHCP alapvetés a mainstream felé vezető úton. Kicsit olyan az év és főleg az utóbbi idő, mint valami nagy kiárusításon: "Minden alap album 20 éves". Szeptember 24-én elöntötte az netet a Nevermind minden megközelítésben és eközben egyetlen főcímet sem találtam arról, hogy a világ egyik legsikeresebb rockzenekarának kijött az az albuma, amivel megalapozták az előbbi címüket.

A Red Hot Chili Peppers rengeteg ponton letérhetett volna (és időnként le is tért) a korántsem kikövezett útról, ami a rocktörténet Hall of Fame-jébe vezet, de egyszerűen jobbak és céltudatosabbak voltak annál, hogy ez megtörténhessen. 1983-as alakulásuk és kompromisszummentes funk-rock zenéjük annak a két embernek köszönhető, akik azóta gyakorlatilag intézménnyé váltak; Anthony Kiedis és Flea (Michael Balzary) körül az alapítók kicserélődtek. Hillel Slovak heroin-túladagolásban meghalt 1988-ban, Jack Irons pedig végül az akkortájt alakuló Pearl Jamnél kötött ki (hivatalosan csak 1994-ben), miközben folyamatosak voltak a különböző zenei projektek, amikben részt vett időszakosan - a RHCP-t 1990-ben hagyta végleg ott. Flea és Kiedis gyerekkori jóbarátok, a középiskola óta ismerik egymást, a Chili ott is alakult, mint egyestés együttes - csak éppen elég nagy sikerük volt azon az egy estén a suliban, így folytatták. Folyamatos drog problémák, gyakori kiválások és visszatérések jellemzik a zenekar kezdeti működését csakúgy, mint a későbbi (már nyugodtabb) időszakot. Az eddigi leghosszabb és legstabilabb felállás, ahogy mostanáig (nagyrészt) működtek: Kiedis, Flea, Chad Smith (dobok) és John Frusciante. Ez a "klasszikus" négyes vette fel a Blood Sugar Sex Magik című, átütő sikerű albumukat is, melyet 1991. szeptember 24-én jelentettek meg.

Under the bridge. Ez a szám a legfelületesebb szemlélőnek is társítható a RHCP-hez, ha csak egy kicsit is érdekli a rockzene és nem gondolja úgy, hogy az All Saints össze tudott hozni egy ekkora slágert magától. :) Mai napig naprakész, egyszerű, de nagyszerű klipje született, szerették a zenetévék, a rockdiszkók, talán még a nagyi is... De az album ettől még nem lehetne 310. a Rolling Stone "500 Greatest album of all time" listáján. A lemez leginkább azért zseniális, mert pont olyan, mint a "Pop, csajok, satöbbi" című filmben elhangzott válogatáskazetta; a számok egyszerűen úgy vannak sorban, ahogy lenniük kell. Erős kezdés után - ami megfelelően figyelemfelkeltő - az album végig "húzd meg, ereszd meg" taktikát alkalmaz. Több csúcspont, melyeket nyugalmasabb, de mindenképpen erős tételek követnek, hogy aztán újabb kiugrásig építkezzenek.

Zenéről nehéz írni anélkül, hogy az "ezt mindenkinek hallania kell", illetve "remek sláger' kifejezésekben lehetőleg ne tobzódjunk, miközben mégiscsak ezek járnak az ember fejében. Ennek a gondolatmenetnek engedelmeskedve inkább csak kiemelném az egyéni legnagyobb pillanatokat - szem előtt tartva, hogy igazán töltelékszámok nem kerültek a hanghordozóra, tehát a "nem említem" semmiképpen sem a "nem tetszik" szinonimája...

Power of equality - a már emlegetett erős kezdés. Remek első darab, aminek a felépítése is erre predesztinálja, hiszen némi szöszmötölés után egy vékony riffelésre"robban rá" a zenekar.
Breaking the girl - egyik személyes kedvencem a Chilitől. Nem a jellemzően funky-vonal, kicsit szomorkásabb, de zseniális pszichedelikus klippel és hangulattal.
Suck my kiss - ha az előző kiemeltem nem jellemzően RHCP, akkor ez maga a tipikus hangzás. A teljes korongon előtérben a ritmusszekció hangja, hiszen vétek lenne lemaradni Flea és Chad technikás megmozdulásairól. Gitárra csak azért nem térek ki, mert Frusciante zseniális szinte minden megmozdulásában. 

I could have lied - szerintem lehetett volna akkora sláger, mint később a Scar tissue, ha már ekkor annyira ismertek lettek volna. Gyönyörű, lírai dal, a végén kis begurulással, káromkodással, ahogy azt kell és érdemes.
Give it away - régebben kevésbé szerettem valamiért, de a basszusgitár annyira fenomenális, hogy az egész számot felhozta nekem oda, ahová való. Ugyan első Grammy díjukat ezzel sikerült bezsebelni (1993), ez csak azt bizonyítja, hogy régen minden jobb volt. :) Előbb jött ki kislemezen, mint az Under the bridge, ezt szerintem ma már fordítva csinálnák, ami valahol érthető, más részről pedig szomorú.
Blood sugar sex magik - a címadó dal, amit Rick Rubin producer választott, mert jól hangzik és mert az együttes részéről nem volt egyéb ötlet. Bár még kislemezre sem fért fel, szerintem telitalálat volt. Kevésbé éneklős vonal, erősen szexuális töltetű szövegekkel és hatalmas dinamikával.
Under the bridge - bár fentebb már írtam róla, de ettől még ebbe a szubjektív részben is helye van. Nagyon szerettem és a mai napig örülök, ha hallom, egyszerűen nem unom meg. Kiedis szerint nem lett volna helye az albumon, mert túl lassú, de Rubin erőltette - talán érdemes volt...
Naked in the rain - nagyon jól oldja az előző szám melankóliáját, visszatérünk vele a funk-rockba, de ezen felül is remek nóta tipikus kórussal, amiről néha az jut eszembe, hogy poénnak szánták először, csak végül nagyon bejött nekik. :)
The greeting song - most olvastam róla, hogy Anthony konkrétan rendelésre írta a producer kedvéért kocsikról és nőkről, és nagyon nem szereti. Szerintem az egyik leghúzósabb darab a teljes hanghordozón.

 

Ahogy előre szóltam, ez nem egy minden tételt kiveséző albumkritika, inkább csak összegzés az együttessel és a jubiláló koronggal kapcsolatban. Mostanra a legnagyobbak között vannak - jogosan - de nem teljesen azt a kompromisszummentes, eredeti vonalat viszik, amit régen. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy már nincsenek jó számaik, vagy eladták volna magukat, csak lenyugodtak. Sok nagy zenekar végigjárta ezt az utat, amikor azzal kell megküzdeniük, hogy a kritikusaik szerint a legjobb dalaik drogok hatása alatt születtek. Ez igen szigorú megközelítés, és egyszerűen az újítások elutasítása is lehet a kijelentés mögött. Nem hiszem, hogy ilyen formátumú zenészek képtelenek lennének remek számokat írni tisztán. Többször bizonyították is azóta, hogy megvan bennük az a bizonyos plusz, amit nem hívok X-faktornak.

Összegezve a kirakós darabjait, a Red Hot Chili Peppers megkerülhetetlen rockzenekar és a Blood Sugar Sex Magik méltán lett alapmű, amit nem egyszer meghallgatott az elmúlt 20 év alatt mindenki, akinek szívügye a torzított gitár és persze a hatalmas dózis funk. Kísérletezéssel, őszinte szövegekkel. Mindezt egyszerre.

Az album rögzítéséről készült Funky Monks című film mindent bebizonyít.

Írta: Andy

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://b-oldal.blog.hu/api/trackback/id/tr333256430

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Modor Tibi · http://modoros.blog.hu 2011.09.26. 08:41:03

Szépen összeraktad, felesleg sehol.

És igen, a Breaking the Girlt külön köszönöm!

Yarner · http://androlib.blog.hu 2011.09.27. 09:31:58

Köszi! Szuper poszt!
Én annyit tennék hozzá a "lenyugvás" kérdésköréhez, hogy szvsz nem a "drogok hatása alatt" születtek a számok, hanem abból az attitűdből, amiből a drogozás és a tombolás is ered. Ezek - a hihetetlen energiát sugárzó zenével együtt mind ennek a világhoz való hozzáállásnak a termékei.
Mostanra lenyugodtak - olvastam egy cikket róluk pár éve: jógáznak, egészségesen étkeznek, tiszták. Így már nem lehet ugyanarról énekelni, viszont életben maradtak, ami nem kevés.

B-oldal

Zenék és képek, amelyek meghatározták és meghatározzák az életünket. Koncertek, filmek, helyek, zörejek, képszerű emlékek a hangszóróból és a vászonról - ha mondanivalód van, írd meg: nosferato | Overdrive | rálf atya

A hét dala

Kövess a Facebookon!