Mágikus zenei pillanatok avagy „Pop, Isten, satöbbi”

Mágikus zenei pillanatok avagy „Pop, Isten, satöbbi”

2012.09.26. | B-vendégszerző

31.jpgKét dolog ihlette ezt az írást. Egyrészt Nick Hornby 31 dal című könyvének az az írása, amiben egy Rufus Wainwright-dal (One Man Guy) kapcsán feszegeti ezt a témát; másrészt pedig a Mother Love Bone Chloe Dancer/Crown Of Thorns című dala, amit az utóbbi pár napban a legtöbbet hallgattam. Zseniális dal, tipikusan olyan, amit először hallva az ember csak ül percekig szótlanul, miután véget ért. Mindketten (azaz „Hornby és én”) ateisták vagyunk és mégis mindkettőnknek megvannak azok a dalai, amik hasonló gondolatokat hoznak elő belőlünk.

Ez egy elég impresszionista cikk lesz és gondolom, sok minden hülyén fog hatni leírva, itt-ott talán némi képzavar is feltűnik – de akit már igazán megérintett egy-egy dal, biztos érzett-gondolt hasonlókat, még ha nem is írta le.

Akár e kis írás mottója is lehetne, ahogy Hornby kezdi a magáét M. Nagy Miklós fordításában: „Természetesen próbálok nem hinni Istenben, de néha olyan dolgok történnek a zenében, a dalokban, hogy csak az utolsó pillanatban hőkölök vissza. Amikor a dolgok úgy adódnak össze, hogy több lesz belőlük, mint a részeik összege, amikor az elért hatás megmagyarázhatatlan, akkor a magunkfajta hiszem-ha-látom beállítottságú fazonok nehéz terepen találják magukat.” Sőt, ez talán még jobb: „…bizonyos hátborzongató zenei pillanatokat hallva –és nyilvánvaló, hogy nektek is megvannak az ilyen pillanataitok– nehéz megmaradni ateistának.” Aztán leírja, hogy érdekes módon vallási zenét hallgatva (lehet bármilyen szép), sosem támadnak ilyen gondolatai és úgy véli, ha van isten, több önbecsülése van annál, mint, hogy olyan dalokban „tegye tiszteletét”, amelyekbe „hívják”.

Hangyásnak tűnik a csávó? Szerintem mindenki megérti, akinek van ilyen dala.

Nekem ez a MLB-szám az: egyszerűen mágikus és alig néhány hozzá fogható dalt tudnék mondani, még a legnagyobb kedvenceimtől is csak egyet, maximum kettőt és bár rengeteg dalt ismerek, ilyen „mágikus hatású, megbabonázó” dalokból, mint ez, talán még 10 se jönne össze. Vegyük ezt a dalt például. Mitől tartom ilyen varázslatosnak?

Nehéz megmagyarázni és talán értelme sincs, hiszen az ízlés annyira szubjektív dolog. De olyan megkapóan szép az első két percét uraló zongoradallam (tulajdonképpen az maga a Chloe Dancer című dal és amikor belép a dob, onnantól már a Crown Of Thorns szól, aminek létezik önálló felvétele is ellenben a Chloe Dancer csak vele párban hallható), Andy Wood éneke és szövege, mint egy aranyló búzamező és úgy lengedez fölötte a halk oh-yeah-yeah-yeah kórus, mint a mező fölött a lágy nyári szellő.

Aztán a szépségbe némi drámaiságot csempész, amikor belép a teljes zenekar, ha pedig valaki ismeri a MLB történetét, némi tragikum is belengi ezt a csodálatos dalt, pláne, ha azt is észrevesszük, olyan a szöveg, mintha Andy Wood magáról énekelne, amikor Mr. Faded Gloryt, a Crown Of Thorns kitalált hősét említi benne. Az énekes élete és a szöveg közti párhuzamokra elég hatásvadász módon rá is játszik egy közelmúltbeli dokumentumfilm, aminek egyik részletében Andy a zenekar (meg nem valósult) terveiről beszél, majd bevágják a dalból a „dreams like this must die” sort… (Andy Wood, a zenekar lelke két héttel a MLB első lemeze előtt lőtte túl magát, Stone Gossard gitáros és Jeff Ament basszer ezután alapította meg a Pearl Jamet és az, hogy Andy és zseniális dalai nem merültek teljesen feledésbe, nagyban köszönhető a Pearl Jam sikerének és annak, hogy emiatt az átütő siker miatt vagy azt meglovagolva a MLB egyetlen lemeze néhány extra dallal kiegészítve újra megjelent az utódzenekar sikerei csúcsán, ’92-ben.)

Lényeg, hogy ha van isten, ebben a dalban tuti ott van – esetleg ott volt, amikor megírták. Vagy ő volt a hangmérnök. :D

Szerintem még a nagy Axl Rose-nak is csak két ehhez mérhető dala jött össze: a November Rain és az Estranged, bár se az utóbbira, se a Mother Love Bone dalára nem jellemző a November Rain első felének már-már giccsbe hajlóan zsúfolt hangképe – nem leszólni akarom persze, simán bérelt helye van a „mágikus zenei pillanatok” klubban.

Hornby olyat is ír, hogy ha van isten, tuti jó a humora, hogy olyan dalokban is felbukkan, amik a legkevésbé sem istenesek. Például ilyen számomra a Velvet Underground Heroin című dala is. Mi más magyarázat lehet arra, hogy gyakorlatilag két akkordból olyan álomszerű, bódító és lebegő dallamot hozott ki benne Lou Reed, ami már-már szavak nélkül is leképezi, a szerhasználó hangulatát? Egyszerre szép és ijesztő ez a szám, van benne valami olyan fíling, ami megint csak nagyon kevés dal sajátja. Persze a hangulatot nemcsak a gitár alapozza meg, hanem vele együtt egy elektromos brácsa elnyújtott hangja, ütemesen dobogó dob és Lou „beleszarok” típusú, egyszerre cinikus és kaján énekbeszéde a húzd meg-ereszd meg receptet alkalmazó és végül totális kakofóniába forduló zenei háttér előtt.

Ráadásul szerintem azóta se sok lemezen lehetett hallani olyat, hogy a feedback nem gitártól, hanem brácsától ered. Nem a sznob beszél belőlem, ez tényleg egy ütős felvétel még 45 év távlatából is odabasz. Ha a Beatles Tomorrow Never Knows-a megdöbbentette a tömegeket egy évvel korábban, ehhez vajon mit szólt, akihez eljutott azon frissiben, ahogy megjelent? Ha elvonatkoztatunk a zenétől, még mindig ott van Lou Reed kihívóan kaján-cinikus hangja és szövege, ami azért teszi ijesztővé a dalt, mert baromira nem drogellenes, hanem éppen ellenkezőleg, ráadásul az egyik legveszélyesebb drogot dicsőíti, mint akkortájt éppen aktív használója. Még a heroin szót is olyan elnyújtva, szinte csodálattal énekli, mintha a szerelméről szólna a dal, amit meg is erősítenek az „ez a feleségem”, „ez az életem” sorok, sőt köztük még egy kurta kacajt is elereszt a derék junkie, kb. „na, erre szóljatok valamit”-stílusban.

Ha van isten, az is a (bár morbid…) humorát jelzi, hogy pont egy ilyen dal írója maradt életben, sokan mások pedig, akik esetleg még titkolni is igyekeztek a heroinnal kialakított bensőséges viszonyukat (pl. a már említett Andy Wood), meghaltak. 

Egyébként a dal legjobb élő felvételében, a Rock And Roll Animal című Reed-koncertlemezen hallható verzióban van a már említett kajánság mellett valami morbid ünnepélyesség is kezdve a dal elején hallható szinte folyékony dallamoktól, ahogy alamuszin- hívogatón kikúsznak a hangfalakból; egészen addig, amíg a szám extatikus csúcspontján a zenészek annyira ráhangolódnak a dalra, hogy kétszer olyan hosszú változatban adják elő, mint a lemezen és még a szart is kijátsszák belőle (jó értelemben). Nem tudom, ez a lemez mennyire számít elismertnek napjainkban (azt igen, hogy Lou Reed karrierjének legsikeresebb lemeze volt), de ha van egy kis igazság, akkor a minden idők legjobb koncertlemezei listákon előkelő helyen kéne szerepelnie és nemcsak emiatt a dal miatt, mert minden perce aranyat ér.  

Vonatkoztassunk el picit a transzcendenciától! Mitől lesz egy dal más, mint a legtöbb dal? Mitől válik különlegessé? Talán attól, hogy kiérzed belőle az alkotója lelkének rezdüléseit, ezáltal kialakul egyfajta „személyes” kapcsolat? Vagy inkább attól, hogy egy vadidegen által írt és „élt” dal totálisan telibe trafál, az idegvégződéseidre tapint vagy megpendít a lelkedben egy húrt? Vagy azt az illúziót kelti, hogy átérzed az írója érzéseit azáltal, hogy azt gondolod „én is ezt érzem”?

Miért váltják ki egyes dalok az emberből, hogy miután meghallgatták, ülnek percekig szótlanul? Utóbbi oka sokféle lehet: a Velvet Underground dala sokkolt, a Mother Love Bone-étól a szépsége miatt hidaltam le és attól, mennyi lélek „préselődött” abba a majd’ kilenc percbe, zenébe és énekbe egyaránt. (És eleve bravúr az is, hogy valaki egy kilencperces dalt is végig izgalmassá tud tenni, pedig minél hosszabb egy dal, annál nagyobb az esélye, hogy ellaposodik, mert nem tudják időben befejezni, vagy túlzsúfolják hangokkal – egyszerűen többet akarnak kihozni belőle, mint amennyi benne van. Talán attól lesz egy dal „mágikus” vagy „isteni”, hogy minden olyan kurvára a helyén van benne és mindenből az és annyi van benne, amennyinek lennie kell, függetlenül attól, hogy háromperces popdalról vagy negyedórás epikus mesterműről van szó. És ez az, amire nagyon kevés dalszerző képes. Persze olyan dalok is vannak, amiknek csak egy kis része varázsolja el az embert, én is említek majd ilyet)

Van pár dal, ami az intimitása, törékenysége miatt volt rám ilyen hatással. Kettőt is Layne Staley énekelt ezek közül: a Mad Season Wake Up, az Alice In Chains Down In A Hole és a Nirvana Heart-Shaped Box dalairól van szó. A Mad Season-dalban az ragadott meg nagyon, mennyire lélekkel teli Layne hangja – eleve olyan volt, de itt különösen. Ritkán tárulkozik ki ennyire egy művész, ritkán „engedi” ennyire közel magához a hallgatót. Az a sebezhetőség, törékenység, ami átjön ebből a dalból, minden hallgatásnál katartikus élményt nyújt és erre csak ráerősít a zene, ami eleinte olyan, mintha esőcseppek váltak volna hangokká.

Ez alapján a dal alapján elhiszem, hogy néha egy alkotás alkotója belső világának pontos leképezését tudja adni.

A Down In A Hole-ban meg a vokálok gyönyörűek nagyon, meg a számot indító gitár is valami álomszép. Kurt Cobaint nem szokás nagy énekesnek tartani, szerintem mégis van két olyan dal, amiben kifejezetten gyönyörűen énekelt: egyrészt a Heart-Shaped Box versszakaiban, másrészt az Oh Me című Meat Puppets-dal feldolgozásában az Unplugged albumon. De most csak a Heart-Shaped Boxról írnék, az saját. A dal versszakai nagyon megkapóak mind a zenét, mind az éneket tekintve, ehhez nem érhet fel a refrén cinizmusa, ami szétszaggatja és a cinizmus mellett dühvel váltja fel a versszakok szép-szomorú, mélázó hangulatát.

Zeneileg vagy inkább hangzásilag meg a Come As You Are-t venném fel erre a „mágikus” listára: nagyjából a talán legjobb Cobain-gitárszólóval kezdődő résztől a dal végéig: itt szinte árad a zene, nagyjából úgy, mint az a sok víz a dal klipjében (ami nyilván segített előhívni ezt a hasonlatot csakúgy, mint az egész dal –de legalábbis a gitárok– valahogy olyan „vizes” hangzása) és ebbe az áradatba úgy hasít bele a dal első taktusaira emlékeztető pengetés, mintha a hangok az éjszakát szétszakító fénysugarak lennének.

Ugyanaz a törékeny szépség jelenik meg a U2 With Or Without You-jában, mint az előbb említettekben és talán ez az oka annak is, hogy a dal csúcspontján felhangzó tipikus Bono-féle óóó-zás nemhogy nem öli meg a hangulatot (mint sok későbbi daluk alapján várnánk), hanem csak még katartikusabbá teszi a számot és csak részben oldja fel a dal egyre fokozódó feszültségét.

És nekik is van egy daluk, amit a zene áradása tesz varázslatossá: a Where The Streets Have No Name-ben, ahogy a halk kezdetből szépen lassan kibomlik a teljes zenekar belépésével a gitár zakatolására alapuló és az egész dalt uraló pulzálás – ami egy nagyon jellegzetes és hangulatában igen felemelő dalt eredményez.

Ha már felemelkedtünk, szárnyaljunk: John Lennon Woman című dalában pont az a szárnyaló dallam fogott meg annyira, hogy megemlítsem itt. Meg a szöveg: semmi macsóskodás, csak tiszta érzelmek és még a dal végi „I love you” is frissen hangzik, nem elcsépelten – a majdnem egy évtizeddel korábbi Jealous Guy pedig annak ellenére sem kevésbé csodálatos, hogy Phil Spector telepakolta vonósokkal. Még így is az egyik leggyönyörűbb szám a világon (az a zongora az elején…!), és a vonósok sem giccsessé teszik, inkább csak még szívfacsaróbbá. A dal csúcspontja sem tipikus: nem yeah-yeah, nem is óóó, hanem egy rövid „füttyszóló” hangzik fel lemezen tán először, másfél évtizeddel előzve a Guns-féle Patience-t.

Bob Marley No Woman No Cry-ának slágerré vált koncertfelvételén a dalt kezdő szelíden simogató orgonaszó (ami olyan, mintha lágyan könnycseppeket törölne egy puha női arcról – a dal címét egyébként –tévesen, de- fordították úgy is, hogy Ne, asszony, ne sírj) mellett Marley hangja az, ami nagyon megfogott, mert valami olyan sóvárgás érezhető ki abból, ahogy rákezdi: „No woman, no cry”, hogy egyből világossá válik: sírás ide vagy oda, mégiscsak az a jó, ha „van nő” (oké, ez alapból evidens – csak azért írtam, mert érdekes, mennyire mélabús dal ez ahhoz képest, hogy ilyen címmel akár vidám is lehetne – na, nem mintha beugrana akár egy viháncolós Bob Marley-dal is).

Hornbyt annyiban megcáfolnám, hogy szerintem van olyan vallásos dal, amiben „ott van Isten” (de mondom, nekem ateistaként legalább annyira kínos ilyen kijelentéseket tennem, mint neki – szóval, amikor Istenre hivatkozom, inkább metaforikusan értem).

Az is Bob Marley dala, konkrétan az Exodus. Marley nagyon elemében van, de a zenészek is legalább annyira – a legjobb talán mégis az a rész, amikor először hangzik fel a kórus: Exodus!

Persze a legérdekesebb az, amikor az ember olyan dalt képes egymás után akárhányszor meghallgatni, amiről még ő maga sem tudja megfogalmazni, mitől kattant rá annyira. Egy ilyen kapásból beugrik. Kínos, hát, hogy ne lenne kínos, de az Oasis talán legnagyobb slágeréről van szó, legalábbis az első 20 másodpercről meg arról az akkordmenetről, amit bárhonnan is loptak, nagyon el van találva. A címet George Harrisontól, az addig oké, de ezt a riffet honnan? Nem létezik, hogy saját, akkor nem ez lenne az egyetlen, ami így magával ragadott. Annyira, hogy amikor megtanultam, úgy megörültem neki, hogy vagy negyedórán át csak ezt nyomtam. Mi a titka? Mert, hogy a többi említett dalnak mi, azt nagyjából értem.

A dal versszakai is tetszenek, még annak ellenére is, hogy Liam Gallagher minden sor végét irritálóan nyávogósra nyújtja és, hogy a refrén elég kis laposka a dal többi részéhez képest. Az is tetszik, ahogy a dob pont a „backbeat” szóra lép be. De az az első 20 másodperc tényleg varázslatos, hiába, hogy egy újra és újra ismétlődő dallamból áll, van benne valami diadalmas hangulat, ami az ének első belépésekor szerte is foszlik, az ember meg hátrahőköl, annyira előrekeverték Liam hangját.

A legtöbb dal, amit említettem, milliók által ismert és szeretett, de ez korántsem jelenti azt, hogy ilyen „hátborzongató zenei pillanatok”, amik bizonyos értelemben túlmutatnak magán a dalon is, csak népszerű dalokban lehetnének, sőt, lehet, hogy rengeteg ismeretlen muzsika okozna ilyen pillanatokat, feltéve, hogy ismernénk őket. Másrészt meg mindenkinek más dalok nyújtják ezt az élményt. Viszont pont emiatt és az ilyen pillanatok miatt érdemes minél több új zenét megismerni és kutatni új és régi zenék után egyaránt.

Soha nem lehet tudni, mi vár ránk a következő torrent fájlban. :DD 

Hornby szerint tehát mindenkinek megvannak a maga „hátborzongató zenei pillanatai, amiket hallva nehéz megmaradni ateistának”, szóval, aki most olvassa ezt, annak is. Érdekes lenne tudni, kinek mik és miért pont azok.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://b-oldal.blog.hu/api/trackback/id/tr44802639

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

B-oldal

Zenék és képek, amelyek meghatározták és meghatározzák az életünket. Koncertek, filmek, helyek, zörejek, képszerű emlékek a hangszóróból és a vászonról - ha mondanivalód van, írd meg: nosferato | Overdrive | rálf atya

A hét dala

Kövess a Facebookon!