György testvér és szabadcsapata nemrégiben egy különleges és nagyon igényes kiadvánnyal jelentkezett. A friss albumukat nem a szokásos módon nyújtják át a hallgatónak, hanem egy vaskos fotóalbumba ágyazva. A túlnyomórészt fekete-fehér képek a banda életét dokumentálják, s kell, hogy ezt beszédesen tegyék, mert írott információ egy kanyi sincs benne a bandáról.
Ahogy Gyuri mondta a sajtóbemutatón, a zenéléshez sokkal jobban értenek, mint a beszédhez, s így hagyják, hogy a fotók meséljenek róluk. Hogy mégse kelljen teljes egészében Lajtos István – egyébként sokszor művészi, máskor inkább vicces – munkáira támaszkodva megértenünk, hogy miről szól ma a Rackák élete, sok-sok rövid idézet (többségében zseniális magyar költőktől) segít közelebb kerülni a banda lényegéhez. Tényleg szimpatikus ez a megközelítés, és szép is a kötet, de mivel hasonló dolgokra mutat rá, mint a lemez, s hát azért egy zenekar esetében mégis csak a zene a lényeg, hadd kanyarodjak rá a muzsikára.
Ferencziről a mai napig mindenki a szájharmonikára asszociál, és ez nem is baj, hisz a Gyuri hangszerének hangja most is hasít, mint Sóbri Jóska fokosa. Azonban amit manapság csinál, az igen távol áll a kezdeti dolgaitól, vagy talán pontosabb azt mondani, hogy sokkal mélyebbre ás és sokkal merészebben nyúl különböző zenei világokhoz. Úgyhogy a stílus meghatározása rögtön komoly fejtörést okoz. Keresem a megfelelő kifejezést, de a "betyár-blues"-nál jobb nevet nem tudok találni rá, ugyanis minden korábbinál erősebben van 
jelen betyár világ romantikája. Ami biztos: György barát végképp ledöntött minden korlátot maga körül, s pimasz hamiskártyáként keveri az – egyre inkább magyar – lapokat. Jó értelemben vett gátlástalanság jellemzi, süt a lemezből az alkotói szabadság iránti vágy és elkötelezettség. Nem ismerem Gyurit személyesen, de nyilatkozatai alapján biztos vagyok benne, hogy őt magát is ez jellemzi, számára a szabadság tényleg maga a Rock’n’Roll.
A zene, amit most összehoztak, olyan színes, mint egy jóltartott falusi kakas tollazata, s tökös, mint egy begerjedt lipicai mén. Keveredik benne a hetyke csikós büszkeség, a füstös restik, szakadt büfé kocsik hangulata, izzó roma lagzik verejtéke, a blues lustasága és a magyar népzene tiszta ereje. Ez a kavalkád nem biztos, hogy mindenkit elsőre levesz a lábáról, de egy idő után kialakul az érzés, hogy ez a zene olyan barátságosan olvasztja egybe a különféle hangulatokat, stíluselemeket, mint egy szépen sikerült Egri bikavér a különféle szőlők ízeit.
A hangszerelést tekintve külön dicséretet érdemel a fúvósok használata (amiből személy szerint még többet el tudnék viselni, olyan jól passzol az egészhez), illetve néhány illusztris vendég megnyerése (Roby Lakatos és Pál István „Szalonna” – hegedű, Szokolay Dongó Balázs – tárogató, furulya, Farkas Mihály – cimbalom). Bár nyilvánvalóan eltökélt szándék eredménye a teljesen akusztikus hangzás, nálam bizony belefért volna, ha Gyuri legalább néhány dal vagy szóló erejéig előveszi az öreg stratocastert, csak hogy legalább nyomokban maradjon valami Hendrix. De nem leszek telhetetlen, így is kellően változatos a végeredmény.
A zenét hallgatva ne lepődjünk meg, ha egyszer-egyszer beugrik a Csík, a Kaláka vagy a Napra. Szó sincs persze direkt hasonlóságról, inkább csak a hangulat és a népzene miatt van ez, s persze a nívó is az említett bandákat idézi. Igaz, soha nincs akkora mélysége, drámája a Racka muzsikájának, mint az idézett zenék esetében, viszont süt belőle az életszeretet, a vidámság, a csibészség – pont úgy, ahogy azt Gyuritól megszoktuk. Ha már láttad őt valaha élőben, pontosan tudod, miről beszélek.
Ferenczi nagy utat tett meg az AC/DC, a Zep és Hendrix világától, mire rálelt a népzenére. Ami igazán klassz a történetben, az az, hogy változás nem kényszerítette rá a hatások megtagadására, s az útnak még koránt sincs vége! Sikerült megtalálnia a harmóniát az egymástól oly távolinak tűnő zenei világok között is, s Rackáit bölcs juhászként terelgeti a jól megérdemelt, s egyre nyilvánvalóbb sikerek felé.
A „Rackák Világa” fityiszt mutat a világnak, s mosolyogva söpri el az útból a modern kor minden bóvliját. Ha kíváncsi vagy, hogyan lehet csárdást járni a falusi Rock’n’Roll-ra, nézd meg őket november 27-én a Szikra bár és cool tour house-ban!
A kiadványért a Cartaphilus-nak jár a kalapemelés!
A legtöbb blogon és hírportálon november 29-én azonnal megjelent: a világ egyik legismertebb komikusa, a Csupasz Pisztoly-trilógia népszerű Frank Drebin hadnagya örökre elbúcsúzott tőlünk. Fort Lauderdale nem egy kellemetlen környék, és még decemberben is maximum hosszúujjú póló dukál, ha itt valaki tüdőgyulladást tud kapni, akkor vagy a medence körül nagyon gyorsan rohangált vizesen (reméljük!), vagy egyszerűen nagyon gyenge és öreg volt. Vagy halat vacsorázott. Reméljük, viccet tudott csinálni magából az utolsó napon, és ha mindenki sírt is, ő nevetett, és elégedetten halt meg.
