Hétfőn (2010. november 8-án) a Fesztivál Színházban a Fábián Juli Jazz Riff önálló estet adott - ez már önmagában különleges, hiszen jó esetben kétévente fér a MüPa színpadához egy-egy magyar előadó, ha egyáltalán. De hogy még különlegesebbé tegyék, vendégzenésznek hívták meg az algériai születésű, scvájcban élő Chaouki Smahi úd művészt, aki keleti hegedűhangzásával és arablant-játékával igazi akusztikus élményt adott. Talán emiatt is passzolt annyira a csapatba, a Jazz Riff ugyanis kiemelkedően ügyel az akusztikus hangzásra: Sárik Pétert még soha nem láttam elektromos zongorán játszani (pedig van egy Nordja, de valahogy mindig versenyzongorástul látom), a dobokat és ütőhangszereket teljesen egyedi módon felhasználó FODO pedig egy egyszemélyes Sting ritmusszekció - beleértve a keverést is.

A 2009-es Honey&Chili lemez számain kívül elhangzott Chaouki egyik szerzeménye is, La Rose du Sable című, Billy Cobham és Charlie Mariano vendégszereplésével készült albumról: La casba. A fickó magában is egy fazon, de látszott rajta, hogy élvezi ezt az előadást, ahogy körülvette a saját zenéje, új feldolgozásban. Juli pedig egy szám erejéig egy keleti énekesnővé változott. Utána meg világsztárrá. Fontos megemlíteni, hogy a londoni 'International Songwriting Contest 2010' versenyen 2 kategóriában 7 helyezést ért el a zenekar, és hallhattunk a díjazott számok közül is hallhattunk.

Fél mondatban kitérnék arra, hogy bár vetítést illetően mi testületileg a Kemuri féle beteg művészetre vagyunk ráállva, a MüPában nagy felületre van lehetőség vetíteni, és ezt a koncert alatt interaktív hangulatképekkel nagyon jól ki is használták. Meg is jegyeztem nagyon büszkén, hogy a háttérvetítés hangra reagál, talán frekvencia analizálással, aztán elhangzott, hogy nem: hanem mozgásra. Úgy néz ki, nem figyeltem elég jól.

Még egy picit meg vagyok sértődve a Massive Attackre, hiszen idén a VOLT fesztiválon igazi kislányokként viselkedtek. Emlékezzünk csak vissza, hiszen egy igazi fesztiválozó nem felejt: ahogy a szomszéd színpadon DUB FX nótára gyúlt, ők a nagyszínpadon sértődötten abbahagyták a koncertet. Skandallum! Ellenben itt a banda új klipje, mely nem is sikerült rosszra.

Bár DUB FX a héten ismét fellép hazánkban (Fridge-fesztivál csütörtöktől!), most még ő sem tudja elnyomni az új Massive-klip prezentációját. Na, kislányok, nem kell izgulni, tessék, tietek a színpad!

A 70-es 80-as évek szülöttei közül még mindig olyan sokan visszasírják a 90-es éveket: Use Your Illusion, Coco Jumbo, Torn, It's No Good, Raveland, Földtörténet, Üssük le a DJ-t, Weather with you, Protection - kinek éppen mi hiányzik, vagy mi rángat belőle felszínre valami távoli emléket.

Szakmai, definíciós elemezgetésbe nem szeretnék belemenni - ahogy a Német Újhullámnál, itt is nagyvonalúan értelmezünk: most britpopnak számít minden egyesült királyságbeli együttes, akik gitárra és dobra épített rockzenével futottak be a 90-es évek elejétől és alkottak helyenként a 2000-es években is.

Az instrumentális rockzene egyik állócsillaga érkezett hozzánk hogy meggyőzze a kételkedőket zsenialitásáról. Sikerült neki vagy sem? Olvass tovább és megtudod...

Előzenekarokról vagy jót, vagy semmit, így a Ned Evett and Triple Double-ról is csak annyit hogy köszöntük, hogy itt jártak. Miután felszántották utánuk a színpadot, a férfinép megitta a gyors felejtés frissen csapolt sörét. Merthogy az idelátogatók 90 százaléka hímnemű volt és 20-40 közötti erős rockos be-(vagy ki-) ütéssel, a hölgyek kevésbé képviseltették magukat. Satriani zenéjének ismeretében mindez csak az első pillanatban szokatlan, de belegondolva rájöhetünk, hogy az általa játszott instrumentális rockban egyedül és kizárólag a gitárzene körül forog minden és azt vagy szereted, vagy sikító frászt kapsz tőle. Ebből egyenesen adódik, hogy csak a kemény mag, az elvakult hívők jöttek ki a koncertre, de kellemes meglepetés, hogy még így is közel 5000-en voltunk.

Szarral gurigatunk és két ujjal játsszunk vele, miközben a világban ILYEN tehetségek is vannak. A hölgy az első videón csak 13 éves, mégsem a Locomotion-t énekli. A kanadai kislány azóta szépen felcseperedett és annak ellenére, hogy rendszeresen adja elő a kanadai, vagy az amerikai himnuszt különféle rendezvényeken (pl. téli olimpia nyitóünnepség, stb.), számos jazz fesztivál előkelő vendége (lásd második videó).

Nikki Yanofsky. Nem akar vetkőzni. Nincs mentora. 

A Pink Floyd 1967-as dala, az Interstellar Overdrive az első lemezre (The Piper at the Gates of Dawn ) rögzített rock improvizációk között szerepelt. Érdekes (vagy nem), de ezt az imprót is feldolgozták. Lássuk, hogyan.

BRÉKING: Jon ALi 5 órával ezelőtt töltötte fel SoundCloud accountjára az alábbi új Michael Jackson dalt, amit a 2010 decemerében megjelenő album első single megjelenéseként ígértek. A SoundCloudról írtunk, az iránti lelkesedésből ugyan miért ne osszuk meg - amúgy csak a blogger accountján 4000-en hallgatták meg a számot 5 óra alatt.

Nekem kicsit felesleges ez a kiadvány. Zeneileg a dobok és a vokálok a 90-es évek végi Jackot idézik. De csak idézik.

Gyors kérdés a kazettás korszak rutinosabb versenyzőihez: melyik külföldi slágert takarja (előadó/cím) a magyarul "Fatalpú elefánt" (!:))) címen köztudatba szivárgott sláger?

Nagyon köszi...

Ha minden igaz, akkor a karácsonyfa alá már odateheted a saját Paul Kalkbrenner DVD-det, mely a kopi német 2010-es turnéját dokumentálja a mindörökségnek. A megörökített 10 állomás között még a Balaton Sound is szerepel, szóval focimezeket fel, nemsokára a Burn Aréna izzasztó melege helyett a decemberi szobahőmérsékleten élvezheted az elektrokarácsonyt. Előzetes!

Kételkedve mentem a Sportarénába, mert az új albumát nem tartottam kiemelkedőnek, de kellemesen csalódva jöttem el. Mi a titok mely megváltoztatta a véleményem? Alant megtudhatjátok.. vagy nem.

Sting sosem volt az a fajta énekes, akinek dalait képzett hangja miatt hallgattuk. Nem volt több oktávos énektudása, nem tudott olyan kunsztokat, melyeket patinás egyetemek ódon tantermeiben tanítanak kizárólag beavatottaknak. Őt a hangjának varázsa miatt szerettük, mint a mesebeli Szarumánt aki képes volt foglyul ejteni és rabszolgájává tenni hallgatóságát, pár kimondott szóval azok életét megváltoztatni vagy új irányba indítani. Sting hangja is ilyen, mintha bűbáj vagy mágia titkos ígérete lebegne a levegőben és úgy érezzük magunkat mint aki pár pillanatra belátott az élet szivárványszínű függönye mögé és segítségével olyat is észrevett, amit magától sosem látna meg.

Pedig a kezdés nem volt ennyire könnyű, 5 tagú zenekara (közte az általam nagyon kedvelt Dominic Miller gitárossal) és a 45 fős Royal Philharmonic Concert Orchestra (említsük meg a karmester Steven Mercurio nevét, aki végigtáncolta az előadást) egy lanyhább számmal, az If I Ever Lose My Faith in You-val kezdett. Ez nem valami húzós szám inkább csak bemelegítésre volt jó a többi előtt. A következő hármas már nagyobbat ütött, az Every Little Thing She Does is Magic, Englishman in New York és végül a Roxanne már nehéztüzérségi támadás, melyet szemtől szembe kaptunk és ez után már a legpesszimistábbak is rózsaszín szemüvegen át nézték a világot. Legnagyobb félelmem itt vált köddé, mégpedig az ami a Symphonicities album után költözött belém, hogy a koncert egyfajta komolyzenei komolytalankodás lesz feljavított régi slágerek áthangszerelése hegedűre és nagybőgőre.

Hét dala: Promoe - These Walls Don't Lie

Miért pont ez? Mivel a svéd hip-hop eddig alulreprezentált volt a blogon, kézenfekvő, hogy a számomra is teljesen ismeretlen Nils Mårten Ed bandáját hívjam segítségül. Páppá párárárá pápápáápááá ráááááááá!

Számomra vitán felül a 2010-es év leginkább várt eseménye volt a blogon már kétszer is szerepelt kaliforniai brigád augusztusban megjelent lemeze. Két korábbi, számomra telitalálatnak bizonyuló korongjukról már írtam, a City of Evil és a fehér album azóta is állandó vendége az mp3-lejátszómnak.

Azt hiszem mindenki tudja, hogy milyen tragikus esemény árnyékolta be a zenekar életét: tavaly karácsonykor, pont a stúdiómunkálatok megkezdése előtt a dobos/dalszerző Jimmy "The Rev" Sullivan egy átmulatott éjszaka után belehalt egy véletlen gyógyszertúladagolásba.

Mindenkit sokkolt a hír, hiszen Rev a banda egyik központi figurája volt, zseniális dobos és ötletes dalszerző (például a cím nélküli lemezen szereplő musical-es, epikus A little Piece of Heaven egy az egyben az ő műve, jobban mondva mesterműve). A zenekar tagjai minden túlzás nélkül az egyik testvérüket veszítették el, de mivel a dalok készen álltak, rövid tanakodás után úgy döntöttek, hogy tartoznak annyival Jimmy-nek, hogy felveszik, és kiadják a lemezt.

Könnyen elképzelhető, hogy van olyan, aki nem ismeri Joe Satriani nevét, hiszen oly sokan munkálkodnak a zeneiparban, hogy sokan csak pár kedvenc együttesük zenészeit ismerik. Vagy azokat se. Ami nem is baj, de a zenei horizont tágítása sosem árt, főleg ha olyan híres gitárosról van szó, mint Joe Satriani. Deep Purple, Alice Cooper, Van Halen, Mick Jagger, csak hogy a nagyobb zenekarokat említsem, melyekben zenélt, vagy melyek tagjaival együtt dolgozott. Ennyi szerintem bőven elég, hogy felkeltse az iránta való érdeklődést.