Ez aztán a meglepetés! Biztosan felszalad mindenki szemöldöke, de valójában már jó régóta kellett volna írnom erről a lemezről.

Fájdalmas emlékek, szomorú magánéleti dolgok kapcsolódnak az albummal történő első találkozásaimhoz, de ez csak a kezdet volt, azóta sokféle élethelyzetben, sokféle érzelmi állapotban, időszakban bizonyult hű társnak ez a zene.

Sok nagyokos csak egy lesajnáló félmosollyal intézi el a Kistehént, hát, ők tudják.

Szerintem 2005 környékén érte el a nagy áttörést a zenekar a Szájbergyerek című dallal, ami aztán a legmeglepőbb helyeken (falunapon, házibuliban, rádióban) is felcsendült, óriási sláger lett belőle akkor tavasszal.

Aztán ez a lemez talán 2007 elején jelent meg, és a zenekar felülmúlta vele az addigi teljesítményeit, ami abból is sejthető, hogy a koncertek gerincét az itt található dalok adják azóta is. De végülis eddig lényegtelen dolgokról írtam, a fontos az, hogy miért hatásos, miért művészi a Szerelmes vagyok minden nőbe?

Nem akarok senkit sem megsérteni szeretett hazámban, nade aki kitalálja az ilyen és ehhez hasonló filmcímeket, azokat kilőném egy űrkabinban Jar Jar Binks-szel az Alderaanra és várnám, amíg szénné porlad.

20. Az utolsó óra

eredeti cím: 25th Hour

Az egyik kedvenc filmem, még ha ezen a blogon még nem is írtam róla. Aki látta, annak egyértelmű, hogy mennyire zseniális a címválasztás. A magyar fordítás erre próbál rátenni egy lapátra, mert az itteni közönségnek ez kell: UTOLSÓ leszámolás, UTOLSÓ ninja, UTOLSÓ rablás, ez a szó mindjárt beránt legalább 20%-kal több nézőt. Hát persze...

19. Spíler

eredeti cím: RocknRolla

Erről a szarról ugyan már írtam, de a fordítás mellett sem tudok szó nélkül elmenni. A RockNRolla egy ötletes angol szóösszetétel, de a pillanatnyi szó-divathullámnak a forgalmazó nem tudott ellenállni. Az megint más kérdés, hogy a főszereplő mindennek nevezhető, csak nem spílernek.

18. Hé haver, hol a kocsim?

eredeti cím: Dude, Where's my car

Mentségére legyen mondva, hogy csak az ostoba eredeti címet fordították le szó szerint. Ez talán még jobb is így, mintha valami jópofaságot találnak ki helyette.

Ez nagyon tetszik! Október 13-án elindult a Remake filmklub, melynek célja, hogy a széles körben ismert, jórészt Hollywoodban feldolgozott filmek kevésbé ismert eredeti verziója ismét be legyen mutatva a nagyközönségnek.

Az egészen decemberig tartó program során számos filmsiker kerül bemutatásra (lásd lenti program!), a szervezők pedig alkalmanként meghívott előadókkal (filmkritikusokkal, filmes újságírókkal, filmesztétákkal) beszélgetnek a feldolgozásokról, illetve azok történetéről.

A filmklub helyszíne: VII. kerületi Fogasház.
Időpont: kéthetente szerdán, 19.00
Ár: INGYENES

Az első filmről lemaradtunk, de itt a maradék részletes program:

[Okt. 13.: Death Race 2000, 1975, r.: Paul Bartel, fősz.: David Carradine, Sylvester Stallone. (remake: Halálfutam, 2008)]
Okt. 27.: Az Omega ember, 1971, r.: Boris Sagal, fősz.: Charlton Heston (remake: Legenda vagyok, 2007)
Nov. 10.: Az olasz munka, 1969, r.: Peter Collinson, fősz.: Michael Caine (remake: Az olasz meló, 2003)
Nov. 24.: A Thomas Crown affér, 1968, r.: Norman Jewison, fősz.: Steve McQueen (remake: A Thomas Crown ügy, 1999)
Dec. 15.: Öld meg Cartert!, 1971, r.: Mike Hodges, fősz.: Michael Caine (remake: Get Carter, 2000)

Hát, ez valami csodálatos. Elmesélni nem lehet, megnézni kötelező. Többire ott a MasterCard. Csekkmájk!

Először is: ha a rock vallás, Lemmy Kilmister maga Jézus Krisztus.

Az utóbbi idők black metal/underground szemléi után most arról a lemezről illetve zenekarról írok, ami megtestesíti a rockzenét.

Nyilván nehéz bármi újat mondani egy 30 éves albumról, nem is szándékom bármi okosat vagy meglepőt kierőlködni magamból. A lényeg annyi, hogy aki nem ismeri ezt a lemezt, az borzasztó sokat veszít. Aki meg nem szereti, az nem szereti a jó zenét. Egyszerű ez.

Amikor 1980 novemberében Lemmy-ék kiadták az Ace of Spades-t, mindent elmondtak a rock-ról (vagy ahogy Lemmy mondaná, a rock n roll-ról), amit el lehet. Azóta is rendületlenül nyomják, és sorra jelennek meg az újabb lemezek, de a lényeg az itt van, ebben a harmincakárhány percben.

Tessék? Az Erik Sumo Band Facebook oldalán angol és magyar nyelven is megjelent a hír, miszerint Harcsa Veronika kilép a bandából, a zenekar pedig ebben a formában nem folytatja. A teljes üzenet így szól:

"Kedves emberek! Veronika tegnap kilépett a zenekarból, azt mondta, hogy nem tudja olyan lelkesen csinállni mint az elején. Sajnáljuk nagyon, de hát persze ha így érzi akkor meg is értjük, de azért néhányan haragszunk rá. Viszont ezért a zenekar a mai formájában megszűnik működni. A közös munkát viszont nem akarjuk veszendőbe hagyni, a lehet, hogy valamikor folytatjuk a zenélést mert a jó új számokat nem akarjuk kidobni, és azért a zenekar nem csak Veronikáról szólt. Nem akarunk könnyes búcsúkoncerteket úgyhogy a három meghirdetett koncertet lemondtuk. Hallgassatok minket lemezen, ne szomorkodjatok!"

Ahhoz képest, hogy 1 hete volt a banda 5. szülinapi bulija a Gödörben, mindenképpen meglepő... Lehet, hogy a szülinapon túl sokat dumált Berger Dalmával, hiszen ott a Volkova Sisters volt az előzenekar...

Hosszú hónapokon keresztül nézegettem, ízlelgettem ezeket a képeket és még mindig nem tudom, hogy az én fake-jelzőberendezésem nem működik megfelelően, avagy ez az egész tényleg valóságos és a hátterével kapcsolatban nem tudok valamit. Gondolkodásra bocsátom.

Nyilván fogalmam sincs, hogy kicsoda Morgan Page és nyilván nem kötelező tananyag a munkássága, de most közösen annyit jegyezzünk meg, hogy ő egy house producer és készített már remixeket Madonnának, a Coldplaynek, vagy akár Katy Perrynek is. Ennél sokkal érdekesebb rátekinteni a fickó Los Angeles-i kuckójára, avagy házistúdiókból sosem elég!

További képek »

A cikket, az élményt és a válogatást köszönjük a Fluff magazinnak!

A tengerentúlon, mint tudjuk, sokkal melegbarátabb a légkör. Rengeteg buli, fesztiválok, filmvetítések, és ahogy az L word-ben is láthattuk, még leszbikus tisztítószolgálat is a nők rendelkezésére áll. Ebből a sorból persze a videoklipek sem maradhatnak ki. Az elmúlt időszakban már szinte elmaradhatatlan kelléke egy sikeres klipnek a rövid leszbikus jelenet. Mi összeszedtük a szerintünk legjobban sikerülteket:

15. Melissa Etheridge - I Want To Be In Love

Mondhatjuk, hogy a legsikeresebb leszbikus zenész klipje kapta a 15. helyet. Ebben a klipben Jennifer Aniston-t, és Melissa akkori párját, Tammy Lynn Michaels-t csíphetjük el együtt táncolva. Nem kifejezetten leszbikus klip, de nem hagyhattuk ki a felsorolásból Melissa-t, akinek nyíltan vállalt mássága ellenére egy igazán queer klipje sincs.

Tájékozatlanságom az oka, hogy Shakira ígéretes csípőrázásának rám gyakorolt kezdeti és egyúttal tartós hatása egyetlen szám következményeként teljesen leáldozott bennem. Szeretném neki megírni, hogy mióta azt mondja, hogy Waka-waka, már nem akarom megdugni. Finoman se. Ha ezt olvassa, lehet, hogy úgy járok, mint Ross Geller Isabella Rosselinivel, de nem érzékelem a különbséget P = 0.000003 és P = 0.00000001 között.

Sőt, az a véleményem az afrikázás ellenére, hogy ez egy hihetetlenül impotens, jópofáskodó, fehérember szám, vérlázító, ízléstelen és kívánságműsoros. Se nem eszik, se nem isszák, steril, mindenkinekjó polkorrekt unalmas házi feladat, amire kizárólag azok indulnak be, akik fehér műbőrcsizmában járnak a Tiszti Klubba szórakozni, és másfél deci édespezsgőért lemennek keszónba. Az egész olyan, mint Benny Lava, akiről még mindig nem tudjuk eldönteni, viccből csinálja-e...

Szinte látom magam előtt, ahogy egy 8 fős team kiválasztja, melyik modoros kifejezés legyen a refrénben, lengyelek is le tudják írni, kínaiak is ki tudják mondani, EZ JÓ LESZ! Ez ugyanaz a 8 fő, aki eldönti, hogy a következő telefonmodellből mit hagyjanak ki, a naptárat, a bluetootht, a fejhallgatókimenetet, vagy a korlátlan névjegyzéket...

Egy ideje már érlelem magamban a témát, és gyűjtöm hozzá az anyagot, nos, örömmel jelentem, hogy elérkezett az idő, hogy számba vegyük, kik azok a rock muzsikusok, akik felrúgják az axiómát, miszerint valamirevaló rocker nem táncol.

Egyébként nem tudom, honnan ered a tánctól való idegenkedés a keményebb zenék kedvelőinél, de tény, hogy mindig is jelen volt. Hiszen mi sem táncoltunk kamaszként, na, jó, maximuma a Still Loving You-ra ment a lassú, de ennél tovább kevesen merészkedtünk. Igaz, kivételek mindig is adódtak, a Sanyi például mindenre táncolt, komolyan mondom, még az Iron Maiden-re is úgy nyomta, mint mások a dizsiben. Persze a rock/metal világában is jelen van a mozgás, a lendület, de ez általában bevett sablonokból építkezik, azaz rohangálás, ugrálás és persze a jól bevált csigolya gyilkos, vagyis a fejrázás. Ebből a meglehetősen korlátozott mozgáskultúrából nagyon kevesen lépnek ki. Őszintén szólva: hülyén is nézne ki. Általában! Ezt némelyik versenyző produkciója elég egyértelműen alátámasztja. De azért akad olyan is, amire nem vágja rá kapásából az ember, hogy ez nagyon szar vagy nagyon buzi, sőt, akár dögösnek is gondolhatja.  Értékelje mindenki saját belátása szerint a legjobb 10 táncoló rockert!

Mick Jagger – a pálcika ember

Igazi nagyágyú a rockban és a táncban egyaránt: mindkettőben iskolát indíthatna. Sokat mesélhetne erről, mondjuk Hobo…de ezt a fajta idétlen ám annak idején kétségkívül eredeti táncformát rengetegen utánozzák azóta is. Nem elhanyagolható tény, hogy az XS-es csípő dacára a tánc kopni nem akaró szex szimbólum státuszt (és legendásan sok punit) hozott a konyhára Jagger-nek.

Angus Young – a laza rongyláb technika mestere

Pár házistúdiót már szépen megcsodáltunk, sőt, egyet már a TOP1 címmel is illettünk, de David Gilmour stúdiója egyszerűen MÁS, hiszen egy hajón van, mely önmagában is álom. A legenda szerint David azért vette meg a hajót, mert ha már a fél életét stúdiókban tölti, legalább ablaka legyen már... A hajó majd 100 éves, hiszen 1911-ben készült el és azon túl, hogy egy 90 fős nagyzenekar is elfér rajta, itt készült a Momentary Lapse of Reason, a Division Bell című PF albumok és természetesen Gilmour legutóbbi szóló munkája, az On an Island is.  

 Megnyugtató videóra bukkantam az internetezés bőségszarujában, a Youtube-on. Lengyel iskolások egy iskolai rendezvényen gitároznak és énekelnek. Eddig nem is meglepetés semmi. Az viszont már az, legalább is számomra, aki a 90-es évek legelején járt utoljára általános iskolába, hogy nem valami helyi mozgalmi dalt, vagy a lengyel Szörényi-Bródy, Hobó, esetleg Edda valamelyik dalát akkordozzák, éneklik, hanem a punk legenda Rancid tavalyi albumáról adják elő a Last One to Die című szösszenetet. További bravúr, hogy a videót nem sokkal a lemez megjelenése után töltötték fel, ez olyasmi lehetett, mint amikor megjelent a Faith No More-tól a King For a Day és a következő héten a Warpigs már játszotta is a Diggin' the Grave-et.

Megnyugtat, hogy a fiatal generáció nem csak a Club Rotation-ből edukálódik, megnyugtat, hogy 2009-ben egy iskolai rendezvényen ilyet is lehetett. Mondjuk valószínű, hogy képet nem látott a tanári kar a zenekarról.

Ügyesek, a vokálokat is jól hozzák, sőt egy kiscsajt is bevettek a buliba, valószínű, hogy ebben már hosszabb távú célok is szerepet kapnak. A srác meg nagy Tim Armstrong fanatikus lehet, a "szóló" résznél leengedi a gityót, hozza Tim figuráit. 

Maximum Respect!