A 15 táncfilm klisé című cikkünkben már kiveséztük, hogy pontosan mit is kell tudni a táncos filmekről, de nem árt az ott felsorolt téziseket pár példával alátámasztanunk. Direkt maradt ki a Dirty dancing és a Flashdance, ennek ellenére most homorítok egyet és peckesen felsorolom a TOP5 táncolás EVÖR-t.

1. Ponyvaregény

A fesztiválszezon elmúltával teljes jogú fellépőként adott koncertet A Placebo a Sportarénában, előzenekarnak a magyar színekben induló és éppen 10 éves fennállását ünneplő EZ Basic együttest kérték fel. A zenekar már második lemezén is túl van és nemzetközi szinten is egyre elismertebb így jó választásnak tűnt. A közönség ezzel szemben nem igazán vette a lapot, hogy itt most nekik őrjöngeni kell, meg roppant módon kimutatniuk a szeretetüket, ennek köszönhetően az átütő siker ezen az estén elmaradt. Pillanatig nem hibáztatom a zenekart, voltak fények, füst, gitárnyúzás, meg minden, ami ilyenkor szokott lenni, ennek ellenére el kell fogadni, ma a csillagok állása nem volt kedvező számukra.

A rövid átszerelés alatt gyorsan körbenéztem, mi is a helyzet és meglepődve vettem tudomásul, hogy kevesebben vagyunk mint amire számítottam. A színpad elhelyezésének köszönhetően egyáltalán nem volt zavaró ez a körülmény, de négyezer embernél biztos, nem voltunk többen. Senki sem esett emiatt kétségbe, egyedül a sörpultnál hallottam negatív hangokat, mert a látogatók életkora 20 év körül mozgott, így a csapos munka híján vicceket mesélt kollégájának. Értékelem a pontosságot, így amikor pontban 9 órakor elsötétült a színpad, az első piros pontot be is írtam képzeletbeli jegyzetfüzetemben.

… és azóta is sorban nyeri a TOP100 gitáros EVÖR listákat, ugyanazzal a lazasággal, amivel a földöntúli hangokat elővarázsolta: balkézzel, vigyorogva, a nyelvét nyújtogatva, a cirkuszos ruháiban.

Szűk 4 éve volt arra, hogy rögzítse az életművét, aztán elhúzott, hajlamos vagyok azt hinni, hogy a szülőbolygójára. Ennek az életműnek a nagy része nehezen befogadható. A zenehallgató, amikor Jimi zenéjével ismerkedik, egyszer csak eljut arra a pontra, ahol választhat, hogy megmarad a Hey Joe-t és a gitárzúzást váró népség szintjén, vagy felfedezi, hogy egy 8-10 perces jammelés ének nélkül is nagyon jó tud lenni, csak kell hozzá egy Hendrix, aki előadja.

Nem akartam sokat írni, hiszen Jimiről már valószínűleg mindent leírtak (ajánlom például ezt a blogot). Maga mögött hagyott egy csomó kiadott és hivatalosan kiadatlan felvételt, hallgassátok bátran azokat is. Kezdetnek a Live at Winterlandet ajánlanám, mert az egy jó koncert volt, nem fesztiválfellépés, amik Jiminél mindig kétesélyesek voltak, a közönség hullámzó reakciójától és Jimi kedélyétől függően.

A fenti képen utolsó fellépése helyszínén, Fehmarn szigetén látható, ahol a távozása után az Európai Pokol Angyalai szépen porig égették a színpadot. A rendezvény Love and Peace Festival néven futott. :D

Az Empire Online adatbázisának böngészése közben aranyra leltem, hiszen a szerkesztők egy TOP50-es kivégzés listával foglalták össze a filmgyártás erőszakos jeleneteit. Bár Hannibal doktor úr kilógatós-belezős akciója, az Alien, vagy az Oldboy című filmek úgy önmagukban, avagy Hitler fejének szétlövése nem kapott helyezést, én - miközben tudom, mennyi minden kimaradt - mégis összeállítottam a saját TOP10 kivégzés listámat. 

1. Bruce Lee ugrópörgője a tükörszobában (Sárkány közbelép)

Kell ahhoz bátorság, hogy szeptember 10-én és 11-én (amikor is Londonban szigorították a repülési feltételeket...) egy UFO-t vessen be valaki a Wembley fölé, színpadi kelléknek. A Muse megtette.

Azt már nyilván minden Dream Theater és rockzene iránt rajongó tudja, hogy a zenekar egyik alapítója, kreatív vezetője, dobosa és egyben megalomán igazgatója elhagyta a bandát.

A hír engem személy szerint rendesen sokkolt és még azóta sem tértem magamhoz. A dobos és a zenekar által kiadott közlemények sorai között lehet olvasni, ennek ellenére sok homályos dolog van a történetben. Portnoy miért hagyja el azt a zenekart, mely az élete volt eddig és még a zenekar nevét is az apja adta? A zenekar miért nem tartotta tiszteletben Mike kérését, hogy egy időre pihenjenek és hagyják abba a lemezfelvétel-koncert-koncert DVD ritmust? A válaszokat nyilván nem tudjuk, így csak egyet tehetünk: tiszteletben tartjuk a döntést és reméljük, hogy valami nagyon eredeti és minőségi dolog történik az új Dream Theater lemez felvétele közben, melyet 2011-re ígérnek a zenekar megmaradt tagjai. Mike-nak pedig marad a számtalan side project, melyekben kiélheti magát...

Ahogy a Red Hot Chili Peppers is elképzelhetetlen számomra Frusciante nélkül, úgy egyelőre a Dream is Mike Portnoy nélkül...

Last Mike Portnoy interview before leaving Dream Theater from Jon Mikel Caballero on Vimeo.

Amióta egy ismerősöm átküldte a Behemoth zenekar egyik dalát, lámpánál alszom. Még nem tudom, hogy a zene miatt, vagy az alábbi klipek képi világa miatt... Először szerencsére elvesztettem a linket, aztán mikor megpróbáltam megtalálni a dalt (első klip), rátaláltam egy másikra (második klip). Őrület. 18+.

Mindamellett, hogy e zenei világ majd' minden apró mozdulatát céltalannak tartom, a lenti kisfilmekben azt is látni, 10-es skálán mennyire zavart lelkületűek a srácok. Óvatosan, mert nem egy ebéd előtti könnyed prezentáció lepkékkel és naplementénél táncoló lányokkal.

[ADALÉK: Amennyiben a Behemoth énekesével kapcsolatos betegségről szeretnél olvasni... Felépülést!]

Szombat este a Nouvelle Vague adott koncertet az A38-on... Azaz, ha már itt járt, mindjárt kettőt is adott, egyet 22 után pár perccel, majd még egyet hajnali 1 magasságában. Állításuk szerint, ilyen még nem csináltak.

Bár a zenekar már fesztiválokon és pár éve a hajón is járt nálunk, biztos vagyok benne, most adták legjobb koncertjüket. A koncert nagyon jó elegye volt a gyors és a lassú daloknak, csak egy baj volt: 90 perc után abbahagyták. Amikor bejelentették, hogy a nagy érdeklődésre való tekintettel ezen az estén 2 koncertet is adnak (azért ez riszpekt!), tudtam, nem fognak két órás koncertet adni, hiszen spórolniuk kell a második etapra is. Így pár dal ki is maradt a repertoárból, például a Heart of Glass, vagy éppen a Sweet dreams. (A második koncerten ezek voltak?) Ennek ellenére mindent megbocsátok, hiszen a két énekesnővel felálló francia banda nagyon kitett magáért. A prímet persze a két frontlány vitte, a kurva és a félénk bakfis szerepek kiválóan működtek, Nadeah és Melanie igazi szinergiában létezett. Nadeah persze külön történet, ő néha botrányosan viselkedett (ez dicséret ám), hiszen a színpadon mindent magára öntött, az első pár sorral rendszeresen kokettált, majd kijött a közönségbe, felmászott a bárpultra, ott is borítgatta a műanyag poharakat, majd számára normális módon a tömegen keresztül vágott vissza a színpadra. Az "I'm too drunk to fuck" című dal ezt váltotta ki belőle. Aztán szimplán begyűjtötte az ovációt. Mozgott is a hajó és ez mindig jó jel...

A japán származású Super Mario a mai napon betöltötte 25. életévét. A játék a Nintendo egyik legsikeresebb karaktere, így megérdemli az ünnepi köszöntést még a B-oldalon is. Vajon lekúrta Giana Sisterst?

Jó lemez, vagy csapnivaló? Megéri kimenni a koncertre, vagy inkább maradjunk otthon? Mire számítson az, aki csak hallott róluk, de nem ismeri a legújabb lemezüket?

Szeptember 15-én ismét koncertet ad hazánkban a Placebo. Mivel a turnét legújabb Battle for The Sun című lemezük köré szervezték, így azt megvizsgálva képet kaphatunk arról, milyen lesz a koncert.

Lássunk hát a mindent eldöntő lemezkritikát:

Kitty Litter:

Jó zúzós kezdés, de az az érzésem, Brian Molko hangja nem tiszta, mintha egy vastag szőnyeg mögül énekelne. Fura, mert ha koncepció, eléggé félresikerült, ha meg valóban így volt, miért nem csináltak vele valamit. A kellemesen elmosott gitárszólók visszahozzák a jókedvem és az utolsó hangnál már várom, mi következik.

Pont harmincöt éve volt, hogy megjelent. Mit mondjak, ezt leszámítva nem volt egy emlékezetes nap, nem született és nem is halt meg legalább kicsit híres ember, nem fedeztek fel semmi különöset. A hozzá vezető út sokkal érdekesebb.

Pink Floyd – Shine On You Crazy Diamond

Az egész ott kezdődött, hogy Roger Waters egymaga összekalapálta minden idők egyik legdurvább slágerlista statisztikáival rendelkező albumát, és aztán írogatott hozzá ezt-azt. Az ilyesmi nála mindig azt jelentette, hogy lehet még ebből valami. Hetvennégy során kezdtek el három, akkor még némiképp vázlatos nótát tolni a koncerteken; ezek a Raving and Drooling, a Gotta Be Crazy, és a Shine On You Crazy Diamond voltak, utóbbi ha minden igaz, még csak egyszerűen Shine On megnevezéssel. Waters úgy gondolta, ezekből lehetne valamit farigcsálni. Ember tervez, de az első kettőt félre kellett tolni, ugyanis a Shine On lett a kiindulópont, márpedig a Pink Floyd (vagyis inkább Waters) akkoriban kezdett ráállni a koncept albumos vonalra, amibe ezek nem fértek bele. Annyira nem kell aggódni, nem kerültek ezek kukába: a Gotta Be Crazy az első oldalt majdnem kitöltő második, míg a Raving and Drooling a második oldal közepére kerülő negyedik szám lett az Animals című furcsaságon. Az ilyen sztorikból derül ki, hogy bár a Floyd hetvenes évek közepén-végén kiadott albumairól azt hihetnénk, valaki leült és egyben megírta őket, igazából pakolgatták össze-vissza a koncerten előadott dolgaikat.

Na jó, meg Waters leült, és az alapokra megírta az albumokat. Például szépen kettévágta a Shine Ont, a keretet így Barrett emléke adta, közé meg bepakolgatott némi tölteléket, ami már inkább a fiatalkori lázongással, a karrier kezdetével meg persze a „music industry” szénné ekézésével foglalkozik – igazából nem is olyan tré minőségben. Magam nem igazán hinném, hogy az ostorozott zenei biznisznek bármi köze lett volna ahhoz, hogy Syd tönkretette magát, ugyanakkor jó háttérképet ad a Floyd korai éveiről. Jellegzetes a Welcome to the Machine, amelynek gépezete költői kép, a srác a játékok és Sir Robert Baden-Powell klasszikus cserkészkönyve mellől nem a gyártósor mellé, hanem a nagy fene zeneiparba keveredik, ahol talán majd Jaguarral menőzhet, kúl helyen falja a sztékeket, és úgy általában bazi nagy sztár lesz. Az ezt követő Have a Cigar már a zenekar befutásáról szól, az eladások az égbe szöknek, a kiadó ügyvezetője pedig felteszi a legendás kérdést, amivel David Gilmour szerint tényleg nagyon sokan előálltak, mert azt hitték, ez a Pink Floyd az együttes vezetője és névadója, vagy valami efféle: tényleg, melyikük az a Pink?

Pink Floyd – Have a Cigar

A töltelék részek mind zeneileg, mind szövegük jellegében erős kontrasztban vannak a kerettel. Progresszívebbek, keményebbek, dögösebb hangzásúak, és a szövegük is jóval kevésbé költői. A Wish You, mint album attól igazán olyan, amilyen, hogy a Shine On és a Wish You Were Here lírai gericébe beleékelődik a Machine és a Cigar, zeneileg tíz körömmel belemarva a nosztalgia képeibe, miközben szövegük, ha tisztán tartalmukat nézzük, pontosan illenek az ívbe, amit Waters megálmodott. Teljesen nyilvánvaló, hogy Syd távozása után a zenei progresszió lassan kimúlt a Floydban, azonban a helyét átvette egy türelmes, a részleteken a végső határokig elbabráló professzionalizmus, ami aztán a Fal koncerteken és persze a filmben csúcsosodott ki. De pont a Machine és a Cigar az a két szám, amiben felrémlik a Syddel távozó nyers, a sallangokkal nem kifejezetten pöcsölő, agresszív riffekben megtestesülő erő.

Ó, persze, a Fal egészén is végigvonul a Waters különös sterilitása miatt nehezen utánozható basszusa, de ha valaki megfelelően sokszor hallgatta végig, akkor nem tudja nem észrevenni, hogy például a Machine-nek sokkal inkább adja meg az arcélét Waters és Gilmour közös játéka, mint a későbbiekben bármikor. Hiába talán a leginkább a basszusra épülő lemezük az Animals azokkal a hajmeresztően üres ütemekkel, Gilmour játéka, vagy inkább szólóbetétjei, mint például a Dogsban, sokkal inkább önállóak, sokkal inkább emelkednek ki a zenéből, és ha már a Dogs, sokkal inkább maradnak meg az emlékezetben, pontosan azért, mert Waters már egy olyan vázat tesz alá, amire majdnem minden rápakolható, amit aztán Gilmour a végletekig ki is használ, az igazából csak verzékből álló szöveghez újra és újra Gilmour adja refrént, csak éppen minden alkalommal másikat, ezzel is felborítva a hagyományos szerkezetet.

De erről majd máskor.

A Have a Cigar szövege pedig már önmagában is ad egy szikár alapritmust, nem véletlen, hogy külsőst hoztak hozzá: a két frontembernél jóval feszesebb Roy Harpert, aki oda is tette az odatenni valót, és szinte eposzi lüktetésű énekével egészíti ki a ritmusszekcióvá átalakult bandát, amire Wright épp csak kósza színeket dob fel, hogy végül az egészet egy olyan Gilmour szólóféleség zárja le, ami nyílegyenesen mutat előre a Final Cut töredezett betétjeire. Nem egy klasszikus értelemben vett fülbemászó termék, ám érdemes újra és újra meghallgatni, milyen mocskosul odafigyel egymásra mindvégig Gilmour és Waters. Harperrel kiegészülve ők ketten adják az egészet, Wright és Mason akár haza is mehettek volna, amikor felvették; nem azt mondom, hogy semmit sem tettek hozzá, de hogy nem halnék bele a hiányukba, az hóttziher.

Na jó, túloztam kicsit, de akkor is.

Pink Floyd – Wish You Were Here

Van még egy furcsa érzésem majdnem mindig, ahányszor elszánom magamat, hogy teljes egészében végighallgassam a lemezt, mégpedig az, hogy a két részben összesen több, mint huszonöt perces Shine On helyett mégis a címadó szám dominálja az egészet, holott a legkevesebb etvaszt pont ebbe tették bele – már úgy értve, hogy az előadás módját leszámítva nem az a hihetetlenül nagy szám. Talán ezért van az, hogy annyira kijön belőle az emóció, ami annyira nem szokatlan a Floydtól, de itt tulajdoknéppen csak az hallatszik, és ha az előbb azt mondtam, Wright és Mason ott se lettek volna, ehhez konkrétan egyikük sem kell, fel kell találni egy eszközt, ami kivonja a zenéből az emóciókat, kidobja a francba a maradékot, és csak azt nyomja a pofánkba tiszta erőből, a maga meztelenségében.

Ami persze lehetetlen.

Az elpusztíthatatlanok. Nem, ez most nem egy horror- vagy akciófilm címe. Ma már leginkább csak archiválva találkozhatunk velük, de gyakrabban, mint fénykorukban. Az Önök kérték és a low budget szilveszteri műsorok íratlan szabálya, hogy minimum kettőnek szerepelnie kell benne, olykor meglepő produkciókkal, pl. versmondás, vagy operett részlet.

Ez a blog, sajnos, hamar kifulladt, de ha vannak további ötleteteitek, vagy gyermekkori traumáitok Velük kapcsolatban, várom a kommenteket.

A Nagy Magyar Ripacsblog elérési útvonala: http://ripacs.blog.hu/

Vááááá! A lemezborítók nagy szerelmese révén széles mosollyal tárom elétek a TOP20 lemezborítót, melyet MS Paint programban az eredeti másolataként készítettek el. Riszpekt a Paint My Album szerkesztőinek!