Itt volt az AC/DC és én mégsem erről írok….Szinte még a fülemben csengett a záró „For those about to rock…..we salute you” refrén lelkesítő dallama (tipikus rock himnusz), amikor szerencsém volt egy merőben különböző élményt is megtapasztalni.
A körülmények egészen mások voltak. Lehettünk vagy háromszázan, a beugró egy ezres. Fény épp csak annyi, hogy látszódjon, kik muzsikálnak a szerény színpadon. A hangerő szinte mínuszos, időnként egy-egy lágyan megpendített hangon kívül nem is szólt semmi. Show elem gyanánt néhány egzotikus népi hangszer bemutatása, egy-egy halk, illedelmes poén. A színpadi munka minden, csak nem lehengerlő: többnyire mereven ülve, néha állva zenélés. Erősítők és mikrofonok nélkül. Volt viszont "botrány": Vilmos egyszer hosszú másodperceken át csúnyán nézett a fotósra: a folyamatos exponálás „döreje” zavaró volt egy bensőséges dal ihletett előadása közben…Mondom, nagyon más volt, mint az ausztrálok életre szóló élményt jelentő koncertje. De a zenében az a szép, hogy ezer módon tud megszólalni és ezer módon tudja telibe trafálni az embert. Én az AC/DC után a Kalákától is kaptam egy szívlövést.

Kányádi Sándor így vélekedik róluk: a Kaláka együttes elegáns, más muzsikusokkal össze nem téveszthető zenei tálcán nyújtja a verset a hallgatóknak. Nem ráerőszakolják a maguk szerzeményeit, hanem kimuzsikálják a Gutenberg óta könyvekbe száműzött, „szív-némaságra” született s ítélt versekből a maguk olvasata szerinti „eredeti dallamot”.

Mindamellett, hogy ez teljes mértékben igaz, maximális tiszteletet érdemelnek azért a munkáért, amit a magyar vers fennmaradásáért, népszerűsítésért tettek és tesznek mind a mai napig. Mindezt úgy végzik, hogy teret, lehetőséget adnak más művészeknek is, elég ránézni az általuk elindított Hangzó Helikon sorozatban megjelent lemezekre, melynek darabjai egytől-egyig nagyon magas nívót képviselnek.
Aki még nem hallotta, olvasta – és sajnos félek, hogy sokan vagytok így – , annak mondom: a Kaláka idén 40 éves! Azt hiszem, teljesen felesleges és hiábavaló próbálkozás lenne megkísérelnem méltatni a Kaláka elmúlt 40 évét. Mindenesetre ez irgalmatlanul sok idő…A „Kalácska”, ahogy a mögöttem ülő emlegette őket, öregszik, viszont máig friss (aúúú, ez sok költőnek fájna).

Az évforduló tiszteletére különleges műsorsorozattal készülnek. Kiválasztottak hat olyan költőt, aki különösen kedves a számukra, és ezen költők verseit középpontba állítva, speciális koncertekkel kedveskednek hűséges közönségüknek.
 
A koncert, amiről a bevezetőben szót ejtettem az első volt a sorban. A költő, akinek művészete köré a műsort építették, pedig Kosztolányi. Bevallom, nem vagyok kellően otthon Kosztolányi életművében, kicsit azért is mentem a koncertre, hogy javítsak ezen a helyzeten. Az első másfél órás „laza” blokkban csak az ő versei hangzottak el. A programnak ez a fele többnyire újdonságot jelentett számomra, de a versek, dalok, első hallásra is megérintettek. Nem volt könnyed a műsor (súlya ugyanis nemcsak a fémzenének van), a tragikus életúthoz kapcsolódóan kimondottan komoly, nehéz műveket vettek elő. Ezt viszont remekül ellenpontozták azok a hosszabb-rövidebb prózai művek, részletek, amelyeket a vendégként meghívott Máté Gábor színművész a dalok között adott elő. Így vált teljessé a kép. Érzékelhetővé vált Kosztolányi zsenialitása, amely a nagyon súlyos (de közben gyakran játékos) lírában és a felettébb humoros írásokban egyaránt megmutatkozott.

Kosztolányi kora, sorsa elgondolkoztatott. Nagyapja részese volt a ’48-as forradalomnak, személyesen ismerte Kossuthot és Petőfit! Jó barátjának mondhatta Juhász Gyulát, Babitsot, Karinthyt! Nagy ellenfele volt Ady! Évtizedes levelezést folytatott Thomas Mann-nal. Az unokaöccse pedig Csáth Géza. Úristen, ez így együtt! Micsoda kor volt!

(Ha zene nélkül is szereted a verset, hallgasd meg Latinovits előadásában a Hajnali részegség-et. Mindent tud...)

A Kosztolányi program után méltán kapott óriási tapsot a Kaláka. Kicsit el is bizonytalanodtunk: vége, ennyi volt? Másfél óra nem kevés, de akkor is, nincsen semmi ráadás?! Hát, volt. Húsz perc szünet után újra belelendültek a Gryllus-tesók, és másfél órás örömzenélés következett. Ekkor már nem Kosztolányi versekkel szórakoztattak: elővették többek között József Attilát (személyes kedvenc: Tudod, hogy nincs bocsánat), Aranyt, Kányádit, Petőfit, így a koncert második fele változatosabbra, sokszínűbbre sikerült, és ekkor már ment a bohóckodás, vidámkodás is. Erre szükség is volt, mert a tisztán három órás játékidő vége felé az ember kicsit kezdett belefáradni a sok művészetbe, na!

A sorozat következő koncertjén a Kaláka Kányádi lemezének dalai adják a fő témát, sőt, ha minden igaz, Sanyi bácsi személyesen is jelen lesz az előadáson! Kedvcsinálóként egy Kányádi vers (aki úgy gondolja, hogy a témája aktuális, hát legyen neki): Kuplé a vörös villamosról.