Kedvenc agresszív kismalac-viccem a gödörbe esett főszereplőről szól, aki mikor a nyuszi felajánlja, hogy várjon csak, hoz egy kötelet, jellemzően azt mondja (agresszíven): „nem várok!” Kicsit ilyen érzésem volt, ahogy haladt előre a május, és a Cluster One B-oldalon is reklámozott „otthonzenélés” programjára épp csak alig-alig érkeztek be feldolgozások amatőrzenészektől. A kőkeményen megideologizált felhívás április elseje óta volt kint a magyar net zenével foglalkozó helyein (lehet persze, hogy ezért sokan áprilisi tréfának hitték), és mégis, és mégis. Moralizálóbb szerkesztők ezen felbuzdulva hosszan lamentálhatnának: ó, a magyar amatőr zenész, hát hová tűnt az; ó, a proaktivitás, hát hol van az; ó, a lehetőségekre való rárepülés, hol van az; és így tovább. Én ezt nem teszem, egyrészt, mert nincs értelme, másrészt, mert mindezzel együtt mi azért jól szórakoztunk, és ha nem is minden nap, de azért a május 31-éből 24 napon kitettünk feldolgozásokat, köztük a Vad Fruttik énekesének és dobosának kimondottan nekünk készült Alice In Chains-feldolgozását. Azért sem teszem, mert moralizálni általában ellenségeskedést szül, és különösen a zene kapcsán moralizáló gondolatmeneteket mindig mindenki kiröhögi (én is).

Ellentétébe fordulva mondhatnám, hogy engem aztán nem zavar, hogy a magyar amatőr zenészek balfaszok, és nem figyelnek, és nem zenélnek, és nem küldenek, de ez meg nem lenne teljesen igaz. Valamilyen módon zavar, nem azért, mert az amatőr zene messiásaként képzelem el magamat vagy a Cluster One-t (aki ím, eljöve, és kitalálá ezt, s lőn befutás s meggazdagodás mindnek, ki külde vala feldolgozást), hanem mert mint minden épeszű ember, hajlamos vagyok összességében úgy értékelni, lehetetlen, hogy ebben az országban ne legyenek a profi zenénél sokkal érdekesebb amatőr zenék. Azzal együtt tudok élni, ha ezek az érdekes és jó amatőr zenék le se szarnak engem meg a Cluster One-t. Az gondolkodtat el egy kicsit, hogy nem csak kettőnket szarják le, hanem láthatólag a magyar zeneblogolás többi részét is.

..::Efzé::.. featuring Agash – Wrong (Depeche Mode)

Az Otthon Zenélés Hónapja pontosan azoknak volt kitalálva, akik szinte semmilyen más módon nem terjesztik a zenéjüket. Legfeljebb egy MySpace-oldaluk van, amit meg az ismerőseik ismernek, akik különben is megkapják tőlük a számokat mp3-ban. Akik helyi klubokban és kocsmákban koncerteznek, néha két részeg arcnak, mert mindenki más meccsre ment (ahogy Likó Marci mesélte a Vad Fruttik amatőr napjairól a feldolgozásuk mellé készült interjúban). Azok, akik kicsit nagyobb forgalmú MySpace-eket, kicsit ismertebb zenekarokat tartanak fent, arányaiban jóval nagyobb számban képviseltették magukat (a Corrodal nem éppen teljesen ismeretlen amatőr zenekar, mondjuk). Ezek láthatóan figyelik, mi történik a zenei blogok világában, és nem átallnak levelet írni, kérdezni, zenét küldeni. Lelkes támogatóinknak hála számtalan helyen tűnt fel a felhívásunk már áprilistól: lehet persze, hogy ez még mindig semmi, és az igazán érdekes amatőr zene, akárcsak az élet, máshol van, és nem olvas egyetlenegyet se ezek közül. Egy pillanatig nem gondolom, hogy valóban mindenkihez eljutott a felhívás azok közül, akiket valójában megcélzott. Inkább azt gondolom, könnyen lehet, hogy akiket megcélzott, nem vették magukra: hiába követeltünk így önbizalmat és öntudatot az X vonalas zenekaroknak, ha ők maguk nem követelik ezt. Több nem-moralizáló konklúzió adódik mindebből.

Mutathatja mindez pl. azt, hogy igazam volt, és Magyarországon tényleg nincsen olyan, hogy underground. Az „underground” egyetlen bármit is jelentő definíciója pontosan azt a réteget fedi le, akik a modern technológia által ajánlott terjesztési lehetőségekkel nem tudnak, vagy nem akarnak élni: akik nem rakják fel a zenét MySpace-re, last.fm-re, nem csinálnak zenekari oldalt, leginkább még felvételeket sem, hanem „csak zenélnek”. Nem valamiféle elnyomó politikai rendszer, nem romlott, kapitalista lemezkiadói csoportok, nem vérszívó, profitorientált rádió- és tévéadók azok, akik a groundot képezik, mint régen: ezeket mind ki lehet kerülni, és még úgy is viszonylag ismertnek lenni. Aki ma valóban undergroundban van, az azért van ott, mert ott akar lenni. Aki ma nem ismert, semennyire, az azért van, mert nem használja ki az olyan lehetőségeket, amik az elkurvulás veszélye nélkül ismert(ebb)é tehetnék. Erre nyilván számtalan többé-kevésbé legitim oka lehet bárkinek (nem érdekli az ismertség, nem akar pénzt keresni ezzel, ilyen közönségnek ő nem, ilyen médiumokon keresztül ő nem, stb.), senkinek nem kötelező úgy zenélni, hogy az rajta kívül bárki másnak tetsszen vagy örömet okozzon (ez most nem egy kicsit lenéző engedmény, amiben az van benne, hogy azért igazából az ilyenek bénák, vagy balfaszok – nem, nem azok). Az underground ebben az értelemben vagy nem létezik, vagy nem látszik (és ez megint nem csoda, ami a föld alatt van, nyilván nem látszik); semmiképpen sem az viszont a helyzet, amit gyakran lehet olvasni, hogy az „underground zene” az a „gumipoppal” szemben felvett ellenpont, a „jó zene”. Látható, hogy a valóban underground zenekarokra azért nem tekinthetünk a „popzenével” szemben állóként, mert valójában egyáltalán sehol sem állnak, nem hogy valamivel szemben. Amatőr zenekarok címén legalább részben ezt a réteget akartuk volna megszólítani, pontosan abban a hiszemben, hogy valóban kell, legyenek köztük jók.

Strange – Dr. Bubó

Egy másik konklúzió, hogy az amatőr zene kimondottan ellenáll mindenféle ilyesminek, mármint az olyan „ismertebbé tevősditől”, amit nem kizárólag ő maga irányít. Ennek azért már erősen összeesküvés-elmélet szaga van: ha egy zenekar, aki egyébként szeretne ismertebb lenni, csak azért nem tesz lépéseket, mert azokat mindig másokon keresztül kell megtenni (mondjuk független, obszcén zeneblogokon keresztül), annak az indokai azért súrolják a bénázás határát. Az egész magyar zeneblog-szféra alapvetően épül arra, hogy ismeretlenebb, nagyméretű promóciókból ilyen-olyan okokból kieső zenéket támogat, mutat be, népszerűsít, többnyire bárminemű anyagi haszon nélkül, puszta lelkesedésből és meggyőződésből, mert kurvára hisz benne, hogy amikről ír, azok jó zenék. Ha egy zenekar azt gondolja, hogy bármilyen módon hátránya származik abból, hogy a zene terjesztésének, hallgatásának ilyen egyáltalán nem „hivatalos” médiumain, fórumain keresztül jut közönséghez, azzal a zenekarral valami nagy baj van, ott nagyon nagy hülyeségeket gondolnak a médiáról meg a közönségről úgy általában. Kissé megengedőbb értelemben a „mainstream” zenei médiumokkal szemben ugyanis pontosan ez az „underground”, ahol ennek még van valami kicsi jelentése is. Ha tehát valaki ide sem akar belépni, az azt jelenti, hogy még az undergroundnál is undergroundabb akar lenni, és lehet, hogy ennyire másnak lenni kúl, de kúlnak lenni fölösleges, ha nem lát senki. Összességében én az égvilágon senkiről nem tudom komolyan elképzelni, hogy így gondolkodik.

Özvegyek – I'm Eighteen (Alice Cooper)

Vagy adódhat olyan következtetés is, hogy egyszerűen csak nincs önbizalom, nincs ambíció, nincs technikai háttér, nincs semmi. Van mondjuk egy próbaterem, vannak zenészek, még talán helyi koncertek is vannak, meg saját számok, de már rendes felvételt nem lehet csinálni. Ez az irány meg a moralizálás felé tart erősen: egyrészt azt nem tudom elképzelni, hogy egy zenekar, aki komolyan veszi magát, elégedett lehet kizárólag helyi szintű gondolkodással, másrészt meg azt nem, hogy minden zenekar félszeg, félénk, „ámiúgyse”-önbizalmú srácokból áll. Nem ostorozandó jellemhibának szeretném beállítani még ezt sem, hanem olyan határnak, amit a komoly zenekaroknak át kell lépniük, már csak dacból is, mert annyi komolyan vehetetlen zenekar lépi át, hogy lassan tényleg nem lesz hallgatható magyar zene. Nem pofátlanságot kérek számon tehát az amatőr zenészeken, hanem inkább valami pragmatikus, céltudatos életrevalóságot. Igenis, ha te hiszel abban, hogy a zenekarod jó, akkor tegyél meg mindent, hogy mások is megismerjék, mert különben soha az életben nem mondják mások is, hogy jó, nem adnak pénzt, nem jönnek el a koncertedre, nem szopnak le az öltözőben utána. És akkor kurvára egy szavad se lehet, hogy másokat meg, akik szerinted szar zenét csinálnak, elárasztanak pénzzel és közönséggel, és sorban állnak a mélyláda mellett a kiscsajok.

Persze a legeslegvalószínűbb megoldása a problémának az, hogy túl komolyan vesszük magunkat (én konkrétan, meg a Cluster One, meg azok akik az Otthonzenélés hónapját zászlójukra tűzték), mikor valamiért lelkesedünk, és azt látjuk, hogy titokzatos módon mások nem lelkesednek ezért ugyanannyira. Ez nap mint nap megtörténik, nem csak velünk, hanem mindenkivel. De pont ezért fontosak az ilyen kezdeményezések és lehetőségek, pont ezért fontos pl. a zeneblogok világa: mert ha van underground, ami bármit is jelent, mi vagyunk azok, vagy ha nem is mi, mi segíthetünk neki eljutni másokhoz, ha tényleg jó. Zenéljetek, de legalább támogassátok az amatőr zenét, csináljatok otthon felvételeket, adjatok be PANKKK-pályázatot, csináljatok lemezt, tegyétek MySpace-re vagy last.fm-re, küldjétek el nekünk (ősszel hasonló otthon zenélős programot indítunk, ezúttal saját számokkal), keressetek meg netlabeleket vele; olvassatok zeneblogokat és szavazzatok rájuk a Goldenblogban mondjuk, hogy mások is ismerjék meg őket! És persze hallgassátok továbbra is a májusban kikerült feldolgozásokat, és szavazzatok, melyik tetszett a legjobban. A legjobbnak szavazott 10-12 számmal (plusz meglepetésekkel) mindenképp kezdünk valamit még. Azt szeretnénk elérni, hogy ne csak a pofánk járjon a zenéről (az is, persze), hanem csináljuk is. Ne legyünk agresszív kismalacok.

Az otthonzenélés hónapja volt - szavazz! | Szakmává alázzuk-e a DJ-zést?