Folytatódik az E Sávok egész lemezt feldolgozó hülyesége: a Final Cut második dalát, a 'Your Possible Pasts'-t hallgathatjátok és tölthetitek le ezen a héten. Ha nem is olyan vidáman, mint a múlt hetit, de azért az eredetinél vidámabban.

Nagyon szeretjük a Final Cutot, amit nem győzünk hangsúlyozni. Ugyanakkor én személyesen mindig valahogy furcsán voltam a lemez második számával, a 'Your Possible Pasts'-szal: a 'Post War Dream' pátosza után ez, ha lehet, még mélyebbre megy, még lassabb, még szenvedőbb (pláne a versszakok sorai végén a dramatikus beütésekkel), még önnyomorgatóbb. Másrészről viszont kurva jó a szövege: mind a refrén "Do you remember me / How we used to be / Do you think we should be closer?"-je, mind a harmadik versszak vallás- és egyházkritikája (a Kerry Kingnél valamivel kifinomultabb "By the cold and religious we were taken in hand / Shown how to feel good but told to feel bad") nagyon-nagyon ott van, megállítja az embert és egyszerre jut eszembe mondjuk a Joy Division Closerje és az az ideologikus, indoktrináló mocskosság, amit saját fiatalabb korom egyházi oktatási intézményben töltött ideje alatt éltem át (és ezzel kétségkívül nem vagyok egyedül).

Akárcsak az Amused to Death 'What God Wants'-ában, Waters azért nem rejti véka alá, mit gondol az egyházakról (és ennyiben még hasonlít is Kerry Kingre). Ugyanakkor itt is háború utáni életérzés, figyelmeztető felkiáltás (nehogy ugyanúgy járjanak más generációk is, mint ez a II. világháborús) és gitárszóló, pipacsos mező (mint a hátsó borítón) és marhavagon, amit csak akarunk. Waters itt is, mint a lemez annyi más dalában, egyszerűen túltölti szimbólumokkal, utalásokkal az egészet, és lelassítja, kínosan vánszorgó zenei keretbe feszíti bele. Néha az az érzésem, tényleg csak a refrén menti meg ezt a számot, ott vált a patetikus 'társadalmi' nézőpont 'lirikus' egyénibe, ami már a The Wallban is olyan szépen ment Watersnek.

Ha meghallgatjátok, mit csinált az E Sávok a 'Your Possible Pasts'-szal, az azért rögtön látszik, hogy ha nem is földön fetrengve röhögős, de azért jóval vidámabb lett ez a dal is. Először egy akusztikus gitáralappal akartuk megcsinálni, csak az istennek sem sikerült felvenni rendesen (nem is a hangzás miatt, hanem a sorok egyenetlenségei miatt), így végül egyszerre raktuk fel a basszust és a zongorát, később odatéve az énekeket és a refrénben a David Lynch-szerűen ördögi vokált (ezt egy barátom mondta rá, nem én találtam ki). Van benne így valami, amitől majdnem olyan, mint egy Nick Cave & the Bad Seeds-szám, miközben csináltuk, állandóan ott is volt a tudatalatti küszöbén, pontosan melyikre is emlékeztet ez a refrén így. Az eredeti szerkezete nagyjából megmaradt, de mivel az alapot egészen más hangszerelésbe és ritmusba pakoltuk át, sem dramatikus beütések, sem klimaktikus szóló nincs: csendes és visszavett zongoraszóló, az van. Kurva élet, az van. Mi napokig röhögtünk ezen a számon így, ebből pedig azt szűrtük le, hogy igenis vidámabb, mint az eredeti (amit meg lehet hallgatni itt). Most rajtatok a sor, hallgassátok meg, töltsétek le, mutassátok meg mindenkinek.