A fesztiválszezon elmúltával teljes jogú fellépőként adott koncertet A Placebo a Sportarénában, előzenekarnak a magyar színekben induló és éppen 10 éves fennállását ünneplő EZ Basic együttest kérték fel. A zenekar már második lemezén is túl van és nemzetközi szinten is egyre elismertebb így jó választásnak tűnt. A közönség ezzel szemben nem igazán vette a lapot, hogy itt most nekik őrjöngeni kell, meg roppant módon kimutatniuk a szeretetüket, ennek köszönhetően az átütő siker ezen az estén elmaradt. Pillanatig nem hibáztatom a zenekart, voltak fények, füst, gitárnyúzás, meg minden, ami ilyenkor szokott lenni, ennek ellenére el kell fogadni, ma a csillagok állása nem volt kedvező számukra.

A rövid átszerelés alatt gyorsan körbenéztem, mi is a helyzet és meglepődve vettem tudomásul, hogy kevesebben vagyunk mint amire számítottam. A színpad elhelyezésének köszönhetően egyáltalán nem volt zavaró ez a körülmény, de négyezer embernél biztos, nem voltunk többen. Senki sem esett emiatt kétségbe, egyedül a sörpultnál hallottam negatív hangokat, mert a látogatók életkora 20 év körül mozgott, így a csapos munka híján vicceket mesélt kollégájának. Értékelem a pontosságot, így amikor pontban 9 órakor elsötétült a színpad, az első piros pontot be is írtam képzeletbeli jegyzetfüzetemben.

Rövid intro után a Nancy Boy kezdőhangjaira elsőként Steve Forrest, az „új” dobos érkezett, majd sorra a többiek. A koncert idejére a háromtagú állandó tagság kiegészült még három fővel, ami mind hangzásban, mind látványban előnyükre szolgált, ezen utóbbira értem a gyönyörű szőke billentyűs hölgyet, aki emellett még énekelt és hegedült is. Brian Molko teljesen visszafogott ruhában jelent meg, a fekete ing és ehhez passzoló fekete nadrág utcai viseletként is tökéletes, ez azonban nem zavarta a rajongókat, akik az első pillanattól kezdve ünnepelték. A dühöngőben egy tűt sem lehetett leejteni, levegőt venni is csak a keverőpult mögül, illetve a széleken lehetett, ami azért jelzi, hazánkban vannak, akik elvakultan szeretik a zenéjüket. A második számnál már át is tértek a legújabb album, Battle for The Sun zenei anyagára és erről az Ashtray Heart hangzott el. Ismerve a többi lemezüket, azt gondolom, ez az album az egyik legjobban sikerült (ha nem A Legjobb) mind közül. Ezen tűnődésem közben villámcsapásként ért az a tény, amire eddig nem figyeltem, mégpedig az, hogy micsoda tűzzel és energiával játszanak a színpadon. A harmadik szám után már egy emberként tombolt a közönség és abban a szektorban, ahol én voltam, rajtam kívül csak egy öreg néni ült, a többiek már mind állva tapsoltak, vagy táncoltak. Ritkán látni ilyet és csak a legnagyobbaknak adatik meg, hogy a nézőket ilyen hamar az ujjuk köré tudják csavarni. El lehet persze intézni azzal, hogy ez is csak „egy” pop koncert és még a videókat megnézve sem lehet átérezni, milyen jó volt ott lenni.

Nekem legjobban a Bright Lights tetszett, a fura fekete-fehér pöttyös hátterével, Molko erőteljes, mégis lágy énekével és a mindent beborító kék fényekkel. Ez az a látvány és hangzás, ami sikerre vitte őket, ami a leginkább jellemző rájuk és ha meghalljuk, vagy látjuk őket ezekről, egyből felismerjük. Azt gondoltam, "most volt a csúcs és innét már csak lefele vezet az út", de a Song to Say Goodbye és a The Bitter End még feljebb tette a képzeletbeli lécet. Voltak azért árnyoldalai is a bulinak (vagy árnyaltabbak), mert valahol középen, a Teenage Angst körül kicsit leült a dolog és pár számig kifújhattuk magunkat, de még ezek sem tűntek olyan mélynek, hogy utólag visszagondolva ne a jót lássam bennük. Ráadásként négy számot kaptunk és a koncert a Taste in Men dalamára ért véget, ami jelen esetben abból a szempontból szomorú, hogy véget ért az utóbbi idők egyik legjobb és leghangulatosabb bulija.

A legutóbbi lemezével csúcsra jutó Placebo másfél órán keresztül fantasztikus koncertet adott a Sportarénát megtöltő nem túl sok, de annál lelkesebb közönségnek. Köszönjük.