Megint nagy fába vágtam a fejszémet: John Frusciante az az ember, akiről órákig, oldalakon keresztül lehetne mesélni.

Aki nem tudná, ő volt már kétszer is a Red Hot Chili Peppers gitárosa, és ezen két etap során adta ki a banda a legemlékezetesebb lemezeit, amiben John-nak nem kis szerepe volt.

Frusciante nem az a tétlenkedő ember, tehát a szokásos RHCP turnék és lemezek közepette is rendületlenül adta ki az albumait, a The Empyrean már a sokadik a sorban, 2009-ben jött ki.

Főhősünk azon kevesek közé tartozik, akik megjárták a keménydrogok legmélyebb poklát, és visszatértek, élve. Mindenképpen érdemes elolvasni az Ilkablogon megjelent életrajzot, itt az első, itt a második rész. A '90-es években John kőkemény heroinfüggő volt, kész csoda, hogy nem halt bele, még nagyobb csoda, hogy le tudott jönni, de a legnagyobb csoda az az, ahogy az elképesztő életutat, a borzalmas tapasztalatokat dalokba önti.

Persze nem arra kell gondolni, hogy nyafogva panaszolja el nekünk a szerző a sok szart, amin keresztülment, sőt, egy szó sem esik konkrétan a drogokról, a sötét múltról... Pusztán a sorok között, a hangulatban rejlik az a sok bölcsesség, az az érettség, az a megnyugvás, ami csak azok sajátja, akik számot vetettek a bűneikkel, hibáikkal, közel álltak a halálhoz, és megtanulták, milyen sokat is érhet az élet.

Valójában konceptalbum a The Empyrean, Dante Az isteni színjátékára alapozva. Dante szerint a mennyország 9 égből áll, amin keresztül eljuthatunk a tizedikig, az Empyrium-ig, ahol földi halandó még nem járt. Az Empyrium "Isten szemlélete, a végső cél".

Értelmezhetjük ezt úgy, hogy Frusciante a pokoljárás után megtalálta az istenét, eljutott oda, ahol még soha nem járt, és ezt az emelkedett tudatállapotot próbálja visszaadni nekünk, és vissza is tekint az eddigi életére.

Nem tudom, hogy éri el ezt a hatást, de ahogy hallgatom a The Empyrean-t, képzeletben egy méterrel a föld felett lebegek, teljesen befelé fordulok, és valamiféle megmagyarázhatatlan pátosszal szemlélem a régi emlékeimet. Olyan erős nosztalgiázás indul el bennem, ami szinte lever a lábamról, és szinte beleveszek a régmúlt dolgaim forgatagába. Lágy örvényként, aranyfénnyel vesz körbe a zene és a sok kép. A legjobb példa erre a Central című dal: képtelen vagyok hidegrázás és lúdbőrözés nélkül végighallgatni.

Igazi művészi zene ez, egy igazi művésztől.

John Frusciante. Az egyik legérzékenyebb, legkreatívabb ember, akit "ismerek". Jó, hogy még mindig köztünk van, és hogy képtelen leállni az alkotással.