Hát, nem gondoltam volna, hogy Britney valaha beteszi a blogba a hol vastagabb, hol vékonyabb lábát, de egy kedves, ámde a 90-es években ragadt barátomnak megígértem, ha képes klaviatúrát ragadni és leírja a múlt heti Britney Spears-koncert után maradt élményeit, én leközlöm itt a blogon. Lehet felelőtlen ígéret volt, de hetekig cukkolna, ha nem így tennék. Hát, itt volna a nosztalgiába révedő, kissé csalódó Britney-fanatikus beszámolója.
Üdv, Overdrive (Szedjétek szét!)

She did it. Again! De hogy tényleg olyan igazán „Ooops!” lett volna?! Nem is tudom...

A történet a ’90-es évek közepén kezdődött, egy budai gimnázium 1A osztályában, egy osztálykiránduláson. Történt pedig, hogy az osztály éltanulója egy saját kispárnát is hozott az élére hajtogatott, kivasalt ruhái, pólói és zoknijai (!!!) között a túrára. Ez még így önmagában talán nem lenne hírértékű, de hogy a kispárnát Britney Spears arcképe díszítette, az azért már valami. És ha még azt is elmesélem, hogy ez az illető egy fiú volt, nos, az viszont biztosan nem mindennapi... Persze az első megrökönyödéseket és röhögőgörcsöket követő négy év sem telt eseménytelenül, ugyanis a „Britney-jelenség” szépen lassan elterjedt az osztály berkein belül, és az órák közti szünetek témája nem egyszer az akkori zenecsatornán (Z+ - ugyebár...) frissen bemutatott Britney-klipek elemzése volt. Mert hát – legyünk őszinték – kamaszfiúi szemmel az akkor velünk szinte egykorú, tizenéves amerikai csitri-sztár szemrevaló, „helyre” kis jelenség volt, amit erősen ki is hangsúlyozott klipjeiben. Nem csoda tehát, ha a fiúi fantáziánkat felkorbácsoló, igencsak alul öltözötten a képernyőn vonagló szőke „cica-mica” rendszeres beszédtéma volt. Akkoriban.

Azóta eltelt majd’ egy fél emberöltőnyi idő, és lám, Britney Spears ismét itt van! Esetleg Britney volt, Britney van és Britney lesz? Talán a kortalan Rolling Stones nyomdokaiba fog lépni a 40-50 évig tartó, aktív zenei pályafutásával?! Hát, jó lenne ebben hinni, de a félházas pénteki „szuperkoncert” nem kimondottan erre utalt... A tinédzser-kori emlékeinket leporolva, a „kispárnás” barátommal úgy döntöttünk, meglepjük magunkat egy nosztalgikus estével, kilátogatunk a budapesti Britney-koncertre. Nem sok támpontunk volt, mert ugye a most futó Famme Fatele Tour poszterén egy fiatalabb Britney-kép domborít, de hát csak nem változhatott meg annyira, hogy ne ismernénk föl! Voltak ugyan rossz „előjelek”, mint a Kevinnel kötött, majd felbontott házassága alatt és után megjelent fotók, amelyeken leginkább egy kopasz zombira hasonlított, de ha újra színpadra áll, csak sikerült összeszednie magát, nem?! És láss csodát, tényleg! Azt kell mondjam, külsőre szinte az emlékeinkben élő Britney képét láthattuk a Sportaréna színpadán. De sajnos korai lenne örömködni, mert a külsőn kívül egyéb hasonlóság nem igazán volt. Sokszor elgondolkodtam azon, hogy egy hamvaiból újjáéledő sztár miért erőlteti rá a közönségre a vadonatúj „slágereit”, ahelyett, hogy a régi, mindenki által ismert (és szeretett) dalaival tarolna legalább addig, amíg újra némiképp felemelkedik a csillaga. Soha nem értettem, így most sem. A repertoár szinte ismeretlen volt számomra, és bár felfedezni véltem a Hit me Baby-t, a Womanizer-t, de egyedül a Toxic volt az, ami úgy szólalt meg, ahogyan azt elvártam. Minden kicsit újraértelmezve, apróbb ráncfelvarrásokkal, modernebb hangzásvilággal csendült fel, vagyis nem ÚGY, ahogyan azt Britney Spears-től megszoktam. Apropó, hamár a hangzásnál tartunk: többször hallottam, hogy a drága pénzen elkészült, univerzális felhasználhatóságú Papp László Budapest Sportaréna tervezésénél és építésénél mennyire odafigyeltek a csarnok akusztikai jellemzőinek megfelelőségére is, de valahogy a jegyvásárló közönség ezt nem mindig veszi észre. Én viszont nem hogy nem vettem észre, hanem egyenesen sörökbe kellett fojtanom a bánatom, hiszen csak a dübörgő, amorf basszust és Britney olykor el-elcsukló magas hangját lehetett felfedezni az ordító zajban! Komolyan mondom, nem értem, ezt nem lehet észrevenni egy 90 perces koncert végéig? Vajon az esemény után úgy megy haza a hangmérnök, hogy „milyen jó bulit csináltam ma is”?! Pofátlanság.

De jó, oké, hangzás az nincs. Akkor a szuperkoncertekre jellemző színpadi show, a beharangozott 8 kamionnyi díszlet, jelmez, na az majd biztosan beüt! Félek, a 8 kamionból 5 tuti Záhonynál vesztegelt a koncert estéjén (a turné előző állomása Oroszországban volt), merthogy a színpadi megashow is elmaradt. Az remekül látszott, hogy az Aréna színpada gyakorlatilag négyzetméteres darabokban felemelhető, lesüllyeszthető, mert Britney hol itt emelkedett fel, hol ott bukott alá, de ezen kívül gyakorlatilag nem volt nagyon más. Ja, dehogynem! A mennyezeten is lehetnek emelők, mert olyan is volt, hogy színpad nélkül emelték föl a művésznőt! Parádé, mondanám, ha cirkuszba készültem volna. Vagy ha legalább a Circus-t eljátszották volna. De nem, egyik sem.

Ha ez sport-témájú írás lenne, itt következne az összegző Fény / Árnyék rovat. De mert nem az, ezért álljon itt az én szubjektív véleményem az estéről! Kimondottan szimpatikus volt, hogy a meghirdetett időben másodpercre pontosan elkezdődött a show. Az előzenekar, a Destinee & Paris (no nem a Hilton, szép is lenne!) nevű formáció nyolckor kezdett, és a két platinaszőke tutitinibuxa – talán rutinosan – nem is próbálkozott saját számokkal (már ha egyáltalán vannak nekik olyanok), hanem a ma és a holnap legnagyobb slágereiből mazsolázva, ritmikus popórázások sortüzében melegítették be az amúgy igencsak vegyes közönséget. Pontban kilenckor kezdődött a főattrakció, amelynek a története egy nehezen követhető szálra volt felfűzve (hogy hogyan jutottunk el a mai Brooklynból az ókori Egyiptomba, még mindig nem értem, de megtörtént, az biztos!), igen-igen sok videósnittel tarkítva. Britney sokat dolgozott a színpadon, bejárta annak minden szegletét – már amikor nem liftezett valahol fel ’s le, így nem csoda, hogy most is fejmikrofonnal énekelt. És hát hála szerencsés alkatának és rendkívüli fizikumának (úgy is mondhatnám: Lucky – de nem mondom, mert legnagyobb sajnálatomra ez a ballada is kimaradt s setlist-ből), egyetlen apró pici szuszogás vagy nyögés sem hallatszott egész este a dalok közben...

Aztán másfél „eseménytelen” óra elteltével becsukódott Pandóra szelencéje, és bár túlzás lenne azt állítani, hogy igazi csapások tömkelege zúdult ránk azon az estén, de az utolsó és legfőbb elem, mint annak idején a mítosz szerint, ezúttal is bizonyosan benne maradt... Talán Britney Spears kinyitja, kinyithatja még egyszer! Talán. De az biztos, én akkor már nem leszek ott. Nekem ennyi elég volt, köszönöm szépen. És ugyan nem volt olyan nagyon borzasztóan rossz, de nem volt még olyan szerethetően jó sem, leginkább, úgy érzem, amolyan közepesen semmilyen volt. És azt hiszem, ez így a legnagyobb csalódás... „Elvehetitek a mobilunkat, elvehetitek a kocsinkat, de az álmainkat soha! ... Igen, mert amikor alszunk, akkor látjuk őket!!!”

Ez azért némileg vigasztal...

Írta: eb