Lou Reed rehabilitálása

Lou Reed rehabilitálása

2012.03.30. | B-vendégszerző

Az elmúlt hónapokban sokan (és sajnos jogosan) kárhoztatták Lou bácsit a Metallicával közös Lulu-projekt miatt, ami tényleg elég vacakra sikeredett. Talán jobb lett volna végigvinni az eredeti ötletet, ami az volt, hogy régi VU-számokat játszanának lemezre együtt, ami felfogható lenne egy Metallica-féle VU-tribute albumként az eredeti énekessel – és sokkal jobban vette volna ki magát, mert még a legelszálltabb Velvet-dalokra is jellemző az a dalszerűség, ami a Lulu dalaira nagyjából nyomokban sem. Nem beszélve arról, hogy akkor azok, akik csak a Lulu révén ismerik és szidják Reedet, hallhatnák, hogy fénykorában igenis írt nem egy zseniális dalt. Egész pontosan többlemeznyit. Azt már tudjuk, miért ciki Lou – itt arról lesz szó, miért NEM az.

Most csak a VU tagjaként készített lemezekre térnék ki, mert azt ismerem teljesen, míg a monstre szóló életműve egyelőre kifogott rajtam, pontosabban: nem értem a végére. (Az viszont már most biztos, hogy a Rock And Roll Animal című koncertlemeze és a New York című albuma szólóéveinek fénypontjai közé tartozik.) Lou Reed soha nem volt egy nagy énekes, nála mindig a szöveg számított elsősorban, ez persze nem jelenti azt, hogy a zene ne lett volna elsőosztályú. Nem véletlenül hívják underground Bob Dylannek annak ellenére, hogy hosszú karrierje során azért csak besorolt a popzene főáramába, vagyis nem maradt meg az undergroundban. Vérbeli underground előadók dalait elég ritkán énekli ahhoz hasonló sztársereg, mint a talán Reed legismertebb szólódalként jellemezhető Perfect Dayt valami BBC-s jótékonysági klipben: ott aztán Bowie-tól Boyzone-ig fű-fa-virág felbukkan.
A Velvet Undergrounddal való első találkozásom jó 15 éve egy lomtalanításon „kukázott” (és azóta már réges-rég megszűnt) Z Magazin révén volt (1996 július-augusztusi szám), amiben egy elég terjedelmes és nagyon érdekes cikk volt az önmagát csak New York City Man-ként aposztrofáló Lou Reed addigi pályafutásáról, aminek kezdete a Velvet Underground énekes-gitárosaként eltöltött öt év 1965-től 1970-ig. Aztán 2001 nyarán egy hamburgi látogatáson derült ki az egyik Reed-del kb. egykorú családi barátról, hogy az összes, ráadásul eredeti kiadású VU-lemez megvan neki (igen, a banános is, az immár meghámozott gyümölccsel), na, több se kellett nekem, bevackoltam magam a zeneszobájába és ha csak tehettem, a lemezjátszóján nyűttem, majd át is vettem a lemezeket, amiket ekkor hallottam először (addig a VU-tól egy hangot se), de nemhogy nem okoztak csalódást, óriási kedvencek lettek. Sajnos a közel 40 éves korongok hiába voltak nagyon megbecsülve, valószínűleg agyonhallgatva is, úgyhogy rettentően recsegtek kazettára átjátszva. Az első két lemez mondjuk eleve elég recsegős, de a másik kettő nem, úgyhogy ott már eléggé zavart a plusz zörej, ami persze nem tudott meggátolni abban, hogy lelkesen hallgassam őket és a Loaded című (VU szempontból) Reed-hattyúdal mai napig a legtöbbet hallgatott lemezeim közé tartozik, szerencsére ma már CD-minőségben.


A zenekar 1965-ben alakult, magját a két vezéregyéniség, az énekes-gitáros-szövegíró Lou Reed (aki akkor már egy ideje azzal kereste a kenyerét, hogy sorozatban gyártotta az eldobható popdalokat a Pickwick Records megrendelésére annak leghalványabb reménye nélkül, hogy „saját használatra” írt dalait valaha is megjelentessék) és a klasszikus képzettségű, elsősorban elektromos brácsán, de cselesztán és zongorán is játszó John Cale jelentette, hozzájuk csatlakozott Reed egykori egyetemi osztálytársa, Sterling Morrison gitáron és egyik barátjának húga, az elég androgén kinézetű Mo (Maureen) Tucker dobon, méghozzá üstdobon, amin állva (!) játszott, gumikalapáccsal.
A nevét egy utcán talált ponyvaregénytől kölcsönző zenekar teljesen feketében állt színpadra, bőrcuccokban, napszemüvegben és gyakran a közönségnek háttal zenélve, miközben egy szintén bőrbe öltözött csávó az előtérben korbácsot csattogtatva táncolt a sokszor hangzavarközeli zenére (na jó, a korbácsos ember csak később, Warhol felbukkanásakor került a színpadra), azaz a banda saját szerzeményeire, amik olyan vidám témákat jártak körbe, mint halál, drogok, szex, erőszak, szadizmus és gyűlölet, tele voltak irodalmi utalásokkal és olyan barátságos címeken futottak, mint Heroin meg Black Angel’s Death Song. Egy ilyen fellépés mellett Amerikában még ma se mennének el szó nélkül, képzeljük el, 1965-ben mekkora megütközést kelthetett ez így egyben. Igazán persze akkor kapták rá fel a fejüket a népek, amikor Andy Warhol is megjelent a képben.

A már akkor nagyon neves és felkapott pop art-művész a popzenét is meg akarta bolygatni egy kicsit és a VU ehhez pont kapóra jött neki, menedzselni kezdte hát a bandát, ami több szempontból nagyon jót tett nekik. Egyrészt Symphoy Of Sound címmel filmre vette egyik próbájukat (sajnos dalokat nem játszanak, csak improvizálnak, de így is értékes felvétel, mint egyetlen a VU-ról a hatvanas évekből, Nicóstul ráadásul), másrészt fellépési lehetőséget biztosított nekik minden elképzelhető határt átlépő multimédiás műsoraiban, aztán előteremtette a lét a banda debütáló albumához és a lemez producereként is magát tüntette fel, de produceri tevékenysége az anyagi támogatás mellett csak abból az egyébként nagyon fontos feladatból állt, hogy elérte: a lemez abban a formában kerüljön kiadásra, ahogy felvették: csúnya szavakkal, Heroinnal, meg a Fekete Angyal Haláldalával. Ha Warhol nem áll mögöttük, ilyesmiről szó sem lehetett volna, hiába volt már 1967 márciusa, mire a lemez megjelent (egyébként egy évvel a tényleges felvétel után), hisz például az ugyanekkor megjelent első Doors-lemez The End című dalában Morrison káromkodását lekeverték és a szelídített formában is épp eléggé sokkoló felvétel csak 30 évvel később jelenhetett meg eredeti formájában. Ott nem volt egy Andy Warhol, hogy tekintélyét vagy akár csak befolyását latba vetve átverje a dalt a lemezkiadón. Bár az is igaz, hogy a Velvet lemezén egész egyszerűen nem volt slágernek való dal, tehát még ha ártalmatlanabb formában jelent volna meg, akkor is épp elég súlyos lett volna ahhoz, hogy ne váljon sikerré. Pedig Warhol azzal a lépéssel, hogy a banda élére állította protezsáltját, a német származású, korábban színésznőként szereplő, ekkor azonban már énekesnői ambíciókat dédelgető Nicot, megpróbálta valamivel piacképesebbé tenni Reed-éket. (Más kérdés, hogy a csaj hideg szépsége, német akcentusa, fakó, színtelen és már-már gépies hangja – ami miatt Warhol computer-Garbonak hívta – mennyivel tette eladhatóbbá a zenekart.) Bár még azt is elérte, hogy írjanak neki néhány dalt, a nagylemez címe félrevezető, mert az énekesnő a lemez 11 dalából csak háromban szerepel, illetve még egyben, de ott csak, mint háttérénekes. (Az album címe is azért lett The Velvet Underground & Nico, nem pedig csak simán a zenekar neve, ahogy az első lemezeknél akkoriban szokás volt, mert Lou Reed sosem tekintette Nico-t a VU tagjának és ezzel is csak hangsúlyozni akarta, hogy tényleg nem az.)

Warhol a külcsínből is kivette a részét, ő tervezte meg a lemez borítóját a legendás meghámozható banánnal, aminek használati jogán nemrég veszett össze perig fajulóan a Warhol-hagyatékot kezelő ügynökség és az emiatt újra összefogó Cale-Reed páros. Igaz, hogy a Warhol által tervezett banán a banda logójává vált mára, de akkor a borítóból hátrányuk is származott, mert rajta a zenekar neve nem, csak Andy Warhol aláírása szerepelt, a tasak gerincén pedig csak a Produced by Andy Warhol felirat volt látható. Talán ez is hozzájárult a lemez bukásához: az egyszeri lemezvásárló nem értette a dolgot: Warhol netán zenélni kezdett? Sőt, Lou Reed elmondása szerint némelyekben sokáig az a kép élt a zenekarról, hogy ott Andy Warhol volt a gitáros. (A borító feliratából adódó félreértés még ma is kísért egyébként: mikor rábukkantam a CD-re négy éve a Saturnban, a bolt által nyomtatott és a lemezre ragasztott matricára is Andy Warhol nevét írták előadóként, pedig a CD-kiadás gerincén már a zenekar neve szerepel).
Persze eladások szempontjából az is problémát jelentett, hogy milyen ellenséges légkör fogadta a lemezt az újságírók részéről: a Rolling Stone magazin speciel egy szót sem írt róla – ennek fényében elég álszent dolog, hogy majd’ 40 évvel később már a 13. helyre sorolták Minden idők 500 legjobb albuma című listájukon, „a legprofetikusabb nagylemeznek” nevezve az albumot. A véleményük változott vagy a lemez vált ilyen megkerülhetetlenné? Valójában úgy tűnik, hogy az egész életmű, mert további három lemezük is szerepel a listán, tehát az összes olyan, ami Lou Reeddel a fronton jelent meg.
A lemez abszolút csúcspontja és a zenekar legismertebb dala a Heroin, ami állítólag tökéletesen visszaadja, mit él át valaki a szer használata közben. Mondanom se kell, mind Reed mind Cale lelkes fogyasztói voltak a dal megírásának időszakában – igaz, Lou a dal alapját még a Cale-lel való találkozása előtt megírta, de együtt hangszerelték meg és tették azzá, amilyennek ma ismerjük.

Bizonyos tekintetben vagy inkább bizonyos részeit tekintve szép dal, bár remélhetőleg senki sem nyúl miatta tű után. Az I’m Waiting For The Man hasonló témát boncolgat, bár itt még csak a dílerre való várakozásról van szó. A dal érdekessége és igazi újítása a Reed által kitalált ostrich tuning, ami a gitárhúrok ugyanarra a hangra való hangolását jelenti (a nevét onnan kapta, hogy Reed a Primitives nevű kamuzenekar The Ostrich című dalában használta először.) A Heroin mellett a banános lemez legismertebb száma a szintén nagyon jellegzetesen VU-s Venus In Furs, ami Leopold von Sacher-Masoch azonos című regényén alapszik és valami hihetetlen hangulata van, meg sem kísérlem leírni, mert úgysem lehet. Hallani kell, de ez az egész lemezre is érvényes szerintem. Tényleg olyan zene, amit itt hallhattunk először, új fejezetet nyitott a könnyűzenében, még akkor is, ha ezt, amikor megjelent, alig vette észre valaki. Van, aki szerint 10 évvel előzte meg a korát, Brian Eno híres mondása is a lemezhez kapcsolódik: ugyan kevesen vették meg, amikor megjelent, de mindegyik vásárló zenekart alapított a hatására. David Bowie pedig akkora rajongó volt, hogy néhány évvel később ő segített beindítani Reed szólókarrierjét. A későbbi zenészgenerációkra gyakorolt hatását pedig jól mutatja az a tény, mennyien dolgozták fel a lemez és a zenekar dalait úgy általában, illetve, hogy Beck fogta és feldolgozta az egészet. A lemez három nicós dalából a (később egy zenei fesztivál nevét is adó) All Tomorrow’s Parties a kedvencem, főleg, ahogy az elején beindul a zene (egyébként Warhol favoritja is ez volt, gondolom az ő Factory nevű alkotóműhelyét és annak vendégkörét boncolgató szövege miatt), de a Femme Fatale is jó lett, meg az I’ll Be Your Mirror is, bár abban Nico antihangja néha kicsit már sok.

Meglepő tény, de az album a Beatles-menedzser Brian Epsteinnek is nagy kedvence volt, olyannyira, hogy azt tervezte, segít beindítani a banda karrierjét egy európai turnéval, de ebben 1967. augusztusi halála megakadályozta. Végül a zenekar közel harminc évig nem is jutott el Európába: egészen a ’93-as egynyári újjáalakuló turnéig kellett várni, hogy európai koncerteket adjanak. (Legalábbis klasszikus felállásában, mert már Lou Reed kilépése után a Loaded lemezt turnéztatva egy ilyen fantom-VU mégiscsak átjött Európába, de az eredeti tagságból addigra csak Mo maradt meg hírmondónak.) Egyébként a zenekar új menedzsere vette fel vele a kapcsolatot, aki az után kezdte el a VU ügyeit intézni, hogy Warhol elvesztette érdeklődését a zenekar iránt. Ennek az volt az oka, hogy Reed nem akart alkalmazkodni Warholhoz a továbbiakban, s az ő távozásával Nico is lelépett.
A nagylemez bukása nem vette el a kedvüket attól, hogy már ’67 őszén elkezdjék rögzíteni a következőt (ha belegondolunk, hogy az első album egy éven át kiadásra várt, nem kapkodták el), ami 1968 januárjában White Light/White Heat címmel kiadásra is került, mondhatni rekordsebességgel. Bár a lemezfelvétel idejére már nagyon megromlott a viszony Reed és Cale között, az album ereje teljében mutatja a zenekart, igaz az első lemezt idéző avantgárdabb darabok mellett (legjobb példa erre a közel 18 perces, improvizáción alapuló Sister Ray, aminek címe amúgy a Kinks-énekes Ray Daviesre utal és Reed szerint ez volt az első igazi heavy metal-dal) megjelentek poposabb hangulatok is (Here She Comes Now), illetve The Gift címmel még egy rövidebb Lou Reed-próza is megzenésítésre került.

Új színfoltot jelentett az orgona megjelenése, valamint, hogy ezen a lemezen John Cale és Sterling Morrison először volt hallható főénekesként – ha nem is teljes dalokban, de versszakokban, sorokban legalább. Ez volt a zenekar legavantgárdabb albuma, Nico híján totálisan önmaguk lehettek, bár ők ezt belül máshogy élhették meg abból adódóan, hogy Reed és Cale egészen más irányt képzelt el a zenekarnak: Reed szeretett volna végre normális pénzt keresni és ezt balladák írásával tervezte elérni, míg Cale nemhogy nem akart populárisabb zenét, inkább még avantgárdabb irányba haladt volna, „valami grandiózust keresve”. Bár Cale végig bízott abban, hogy meg tudják oldani a zenekarban felmerült gondokat, Reed végül kirúgta őt, Morrison és Tucker pedig fontosabbnak érezte a zenekar egyben tartását, mint a Cale-lel való lojalitást. Az album egyébként még az előzőnél is nagyobb bukás lett és ebbe belejátszott az a tény is, hogy a promotálására szánt pénzt a zenekar elkérte a kiadótól és inkább turnézásra költötte.
A harmadik, 1969-ben és új kiadónál (Verve helyett MGM) megjelent lemez felvételei idején már a Bostonból importált Doug Yule állt John Cale helyén, a The Velvet Underground néven megjelent album pedig a Reed által erőltetett populáris zene irányába tett óriási lépés volt és a lemezcímmel ellentétben egyre kevesebb köze volt ahhoz, amit még Cale-lel vettek lemezre. A lemezindító Candy Says még elmegy éppen egyfajta Sunday Morning-utánérzésnek (a banános album nyitódala), de jóval több ilyen pillanat van az albumon, mint amit korábban megszokhattunk. Csak úgy sorakoznak a lágyabb darabok: Some Kinda Love, Pale Blue Eyes, Jesus (ami azt illeti, hát ez se egy Black Angel’s Death Song), That’s The Story Of My Life vagy a Mo Tucker hihetetlenül bájos (mondjuk ki: cuki) énekével felvett nyúlfarknyi Afterhours. A lemez fele lassulás, a maradék pedig ugyan jófajta rock and roll (What Goes On, Beginning to See the Light, I’m Set Free), azok is a lassabb fajtából valók, a korábban mindig jelenlevő feedbacket pedig teljesen száműzték a lemezről, cserébe viszont jóval hangsúlyosabb az orgona, mint korábban. Avantgárd önmagukat csak a The Murder Mystery című dal idézi, melyben kilenc percen keresztül hallgathatjuk a négy tag néha párhuzamos hadarását, énekét, néha csengő-bongó hangok, néha izgatott gitárjáték kíséretében, de még így is messze van az előző lemezek ilyen jellegű dalaitól: valahogy ez is olyan rádióbarát módon radikális vagy inkább muszájból avantgárd, mintha nem „mernének” szakítani teljesen a saját hagyományaikkal, pedig szeretnének. Az 1969 márciusi megjelenésekor újfent nem kezdett el csörögni a kassza, pedig a dalok alapján akár be is üthetett volna a siker, de a lemez a nagy kiadónál sajnos elsikkadt.

A másfél évvel később megjelent Loaded idejére újra egy kisebb kiadóhoz, a Cotillionhöz szerződtek (ami egyébként az egyik óriás, az Atlantic alá tartozott) és erről a lemezről már minden „zavaró” hatást kiirtottak, a formabontás helyét végképp átvette a dalszerűség – de ez nem feltétlenül baj, hiszen ha valaki már egyszer új irányt szabott a zenének, utána csinálhat, amit akar, nyugodtan kereshet akár még némi pénzt is. (Elfogult vagyok: a kedvenc VU-lemezem a Loaded, a kedvenc Metallicám meg a Load, ami nemcsak címében, de motivációjában is erre a lemezre hajaz.) Persze lehet mondani, hogy a VU szépen lassan eladta magát, ez csak azért nem állja meg a helyét, mert általában azzal szokott járni némi pénz is – de gazdagok ettől se lettek. Lou Reed mondjuk már nem várta meg, hogy ez kiderüljön: a lemez 1970 augusztusi befejezése után kilépett a csapatból, a lemez pedig csak hónapokkal később, novemberben jelent meg. Talán szerencsésebb lett volna maradnia addig, mert így nem tudta elkerülni, hogy a kiadó bele ne szerkesszen a dalokba, az általa tervezett dalsorrendbe, illetve a dalok szerzőségébe, ugyanis hiába írta ő a lemezt, szerzőként a teljes zenekart tüntették fel. Hiúságát sértette az is, hogy csak harmadikként tüntették fel a nevét a lemezen játszók névsorában. Pedig olyan csodákkal szórta tele ezt a lemezt, mint a Sweet Jane, vagy a Jane’s Addiction által is feldolgozott Rock And Roll, esetleg a William Burroughs-on élcelődő Lonesome Cowboy Bill – szóval se a lemezanyag, se Lou nem érdemelt ilyen bánásmódot. Közel két évtized telt el, mire igazságot szolgáltattak a lemeznek és úgy jelenhetett meg, ahogy Reed elképzelte, igaz, a dalsorrenden már nem változtattak. Egyébként a Velvet már Lou kilépése előtt is csonka volt, ugyanis Mo Tucker szülni ment, így csak névleg játszott a lemezen: három dobos is érkezett a pótlására a lemezfelvétel idejére, akiket még csak fel se tüntettek a lemezen. A dalok felében egyébként Doug Yule dobol (oké, őt feltüntették, de ő már a negyedik vendégdobos), sőt négy számban ő is énekel.

Azt hihetnénk, a fő dalszerző kilépésével véget ért a történet, de sajnos nem. A zenekarból szép lassan minden eredeti tag lemorzsolódott: előbb Sterling Morrison hagyta ott őket hirtelen támadt egyetemi elfoglaltságaira hivatkozva (vagy csak érezte, hogy ez így már nagyon tré), majd Mo Tucker is beadta a kulcsot, de legalábbis a dobverőket. Doug Yule-nak azonban nagyon szívügye lehetett a Velvet, mert még ekkor sem adta fel: 1972-ben megírt és szinte tök egyedül felvett, majd 1973 februárjában kiadott egy olyan nagylemezt Squeeze címmel, aminek még a producere is ő volt, Ian Paice Deep Purple-dobos pedig Mo Tucker megüresedett helyét foglalta el. Ez így mind szép és jó, korábban is tudtuk, hogy ügyes ez a Doug Yule, csak azt nem, hogy hülye is: mi a reális magyarázat arra, hogy ez a lemez Velvet Underground néven jelent meg? (Majdnem olyan, mintha Gilby Clarke adna ki lemezt Guns N’ Roses néven.) A korábbi két, poposabb megközelítésű (és egyébként sokszor zseniális) album hiába távolodott el a korai Velvettől és hiába nem szerepelt rajta John Cale sem, ha ott volt a zenekar lelke és kreatív középpontja, Lou Reed, meg ráadásnak két alapítótag. De a Squeeze-en ebből semmi sem maradt és világosan megmutatta, mire megy Yule magában: nem rosszak a dalai, csak totál átlagosak, tucatdarabok és minden korábbi változás ellenére itt fordult elő először és utoljára, hogy egy Velvet Underground néven megjelent lemez méltatlan a nevéhez. Olyannyira az, hogy az album nem is része a zenekar hivatalos diszkográfiájának, mai napig nincs CD-kiadása sem, az 1995-ben megjelent gyűjteményes boxba se került bele érthető okokból.

Sokkal inkább ajánlható helyette a zenekar elveszett albuma, amit a harmadik és a negyedik LP között vettek fel és második MGM-es albumuknak szántak, de végül csak 1985-ben jelent meg VU címmel (addigra úgy látszik, nagyot fordult a világ és már kifejezetten megérte Velvet-lemezt kiadni). Nagyon jó kis album, mind a 10 dal méltó a névhez és jól illeszkedik a harmadik lemezzel nyitott és a Loaded-del zárult érettebb, nyugis korszakukba. Ráadásul itt újabb dalban hallhatjuk Mo kislányhangját: a tényleg édes, rajzfilmzene-szerű I’m Sticking With You-ban, ami évtizedekkel később a Juno c. film egyik betétdala lett.
És akkor egy koncertlemezről is írnék pár sort, amit megmutatja, milyen volt a VU 1969-ben: bár már John Cale nélkül, de még mindig nagyon formában: az 1969: The Velvet Underground Live mindenképpen ajánlott, ha valaki szereti a zenekart.
A VU ezután már végképp megszűnt létezni, egyetlen komolyabb kísérletet tettek a feltámasztására, ami olyan egy hónapig sikerült: 1993 nyarán az eredeti (Nico-mentes: az énekesnő még 1988-ban elhunyt) felállás (Reed-Cale-Morrison-Tucker) egyrészt a U2 előzenekaraként játszott párszor, másrészt néhány önálló koncertet is adott Európában, de Amerikába nem jutottak el, mert Reed és Cale még azelőtt összeveszett újra.

Pedig be volt tervezve egy MTV Unplugged is, amire nagyon kíváncsi lettem volna, bánhatjuk és bánhatják, hogy nem jött végül össze. (Egyébként Reed és Cale ezen kívül még 1989-ben is el tudták viselni egymást egy ideig, ekkor Songs For Drella címmel csináltak egy, a két évvel korábban elhunyt mentor, Andy Warhol emléke előtt tisztelgő nagylemezt – még korábban,’72-ben egy koncert erejéig egymáson kívül még Nico-t is kibírták.) A ’93-as koncertekből született egy szimpla ill. dupla koncertlemez (Nico dalait Reed ill. Cale énekelte), rajta egy Coyote című új dallal, 2006-ban pedig az egyik ’93-as párizsi koncertjük is kijött az első hivatalos DVD-jükön. 1995-ben sajnos elhunyt Sterling Morrison és ez végképp véget vetett minden újjáalakulási tervnek. Azóta Lou Reed és John Cale is koncertezett hazánkban (külön-külön persze) sőt úgy rémlik, egyszer még a szintén szólókarriert épített Mo Tucker is járt errefelé – és egyikük se úszta meg a koncertet pár Velvet-dal nélkül.

Lou Reed egyébként az elmúlt évtizedben eléggé inaktív volt: utolsó szólólemeze 2000-ben jelent meg, azóta csak archív felvételek, válogatások meg egy meditációs zenét tartalmazó album jött ki tőle – illetve sajnos a Lulu is. Ezen a fiaskón kívül még egy apropója lehet a Reed fénykorára való emlékezésnek: ő és John Cale is idén márciusban, egy hét eltéréssel (2.-án ill. 9.-én) ünneplik 70. születésnapjukat. 

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://b-oldal.blog.hu/api/trackback/id/tr24344102

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

potter 2012.03.31. 08:15:42

Nincs ember, aki ezt elolvassa. még az se, akit érdekel.

rettentó 2012.04.02. 11:29:48

Kicsit tényleg hosszú lett, de engem érdekel, és el fogom olvasni.
Addig is:
szerintem Lou Reed nem rossz, csak túlértékelt. De ez abszolút nem jelent semmit, ha valaki önmagáért szereti, és nem a felhajtás miatt (márpedig Mo.-n nem volt körülötte soha nagy felhajtás!).
A Sweet Jane, Perfect Day vonal is megunható, bármennyire jó dalok.
A VU-s indulás nélkül ki tudja, mire vitte volna.
Nem a Rolling Stone címlapok száma alapján kell valakit legendának tartani, kedves Metallica!

potter 2012.04.03. 13:31:58

Amúgy az oldalranézős képen tiszta Jason Newsted a Load környékén. Ilyen értelemben mintha Metallica reunion lenne a Lulu.

B-oldal

Zenék és képek, amelyek meghatározták és meghatározzák az életünket. Koncertek, filmek, helyek, zörejek, képszerű emlékek a hangszóróból és a vászonról - ha mondanivalód van, írd meg: nosferato | Overdrive | rálf atya

A hét dala

Kövess a Facebookon!

süti beállítások módosítása