Lehet egyetérteni, meg nem egyetérteni, de a grunge jelen van. Most is, ma is. Ott van a külföldi és a hazai rock szcéna ismert és kevésbé ismert bandáinak darabjaiban; rengeteg zenekar vitathatatlanul a grunge-ból táplálkozik, sok esetben még mindig ez a műfaj az alfa, az origó.

Persze a grunge nem igazán műfaj, inkább csak egy jelző, amit a kilencvenes évek seattle-i bandáira ráaggattak, s akik ezt rendre elutasították, valószínűleg azért, mert maguk sem tudták vagy nem akarták behatárolni, milyen zene is az, amit játszanak. Azt játszották, ami bennük volt, ami épp eszükbe jutott, kész. Hogy ez grunge vagy sem, kit érdekel...Valahogy így lehettek vele.

'Mocskos', 'koszos' a 'grunge', a 'grungy' szó jelentései, de ez nem feltétlenül találó. Nekem ez a műfaj maga volt a megvilágosodás, se nem koszos, se nem mocskos, egyszerűen olyan zene, ami bekúszott a bőr alá, ami nem hagyta, hogy elmenjek mellette. Ami arra kényszerített, hogy vegyem fel videókazettára, majd nézzem rongyosra a Nirvana unplugged-ot, például. Vagy az Alice in Chains koncertjeit. Vagy, hogy együtt visítsak Chris Cornellel (én visítok, nem Cornell). Köszönet az MTV-nek mindezekért, milyen jó volt még akkoriban...

Meg akartam érteni, mi ez az immanens, őrjítően fájdalmas, egyszerű, érzelmi képleteiben mégis bonyolult zene, ami ezreket kebelezett be, és változtatott ún. grunge-rajongókká. Természetesen a Singles (Facérok) című film is rögzítésre kívánkozott, amit évek múltán a porosodó polcról újra és újra leemeltem. A film a kilencvenes évek grunge életérzését próbálja meg visszaadni, feltűnik benne mások mellett Chris Cornell (Soundgarden) és Eddie Vedder (Pearl Jam) is.

Akkoriban teljesen természetes volt, hogy anyám a konyhában a Nirvana 'Where did you sleep last night'-ját dúdolgatta, és az is, hogy ezer közül felismerte Eddie Vedder hangját. Ha meghallotta, egyből mondta nagy büszkén: Ez a „Pörl Csem” énekese. És tudta, hogy a Bon Jovi szar. Anyám egyébként azt is mondta, Cobain úgy erőlködik a magas hangoknál, mint akinek „nagyvécéznie” kell, és ebben igaza is volt, aztán persze elmagyaráztam neki, hogy anya, nem ez a lényeg, itt nem az számít, ki mennyire tud énekelni, vagy járt-e szolfézsra, máshonnan kell megközelíteni a dolgokat.

Természetesen ma is indokolt a telt ház egy Faith No More koncerten (habár ez nem a seattle-i, hanem a san francisco-i vonal, mégis illenek a sorba, pláne az alább linkelt videók ismeretében), igaz, ma már inkább nosztalgiázunk, és törölgetjük a könnyeinket azon keseregve: de kár, hogy nem vagyunk öregebbek, de kár, hogy nem láttuk őket virágkorukban. Mike Pattont persze most sem kell félteni, még mindig nagyon komoly produkciót nyom le a porondon, le sem tudjuk vakarni róla a szemünket, fülünket. És ehhez nem feltétlenül kell cipőfűzőt nyelni, bár szívesen fogadunk minden extrém produkciót a művész úrtól. A 2006-os zágrábi Pearl Jam koncerten pedig örömmel nyugtáztuk, Eddie Vedder csak papíron van negyven fölött, simán felmászik a színpad tartópillérein tizenöt méter magasba, hogy onnan - belátva az embertömeget - énekelhesse el a Porch-ot. Vállaltuk a második sor pusztító  oxigénhiányát, a kék foltokat, zúzódásokat, csak hogy visszautazhassunk az 1991-es Ten c. album világába. Más kérdés, hogy a Pearl Jam nem a grunge-korszakban bezsebelt sikerek farvizén úszik, az elmúlt évtizedben is termékenyek voltak, talán ők az egyetlenek, akik meg tudták tartani népszerűségüket, de ez már egy másik cikk témája...(Meg az is, hogy Gerendai miért nem hívta még meg őket a Szigetre.) 

Április 5-én a netes naptárat böngészve feltűnt Kurt Cobain, kicsit lejjebb görgetve pedig Layne Staley (az Alice in Chains énekese volt) neve. Gondolkodom, mi lehet az összefüggés, majd a halálozások szón akad meg a szemem - mindkét énekes ugyanazon a napon, április 5-én halt meg. Ez biztos csak véletlen, mégis érdekes, hogy egy napon veszített el a világ két ilyen tehetséget. Mondhatnánk, hogy kegyetlen a sors, nem így kellett volna történnie, de úgy tűnik – bár ezt innen, Magyarországról elég nehéz megérteni, átérezni – a seattle-i életérzésből valamiért egyenesen következik a pusztulás, a hanyatlás, a halál. Ez a két ember tönkretette magát (elsősorban  heroinnal), senki nem tudja, pontosan miért, annyi bizonyos, egyikük sem volt kimondottan „sztár-alkat”, saját gyötrelmeiknek adtak hangot a dalaikban, saját gyötrelmeik vihették őket a gödörbe is. Számos elmélet létezik például Cobain halálára vonatkozóan, dokumentumfilmek foglalkoztak/nak a témával, baleset vagy öngyilkosság, gyilkosság vagy öngyilkosság történt...teljesen felesleges találgatni. Cobain és Staley halála – csak úgy, mint annak idején Jim Morrisoné, Jimi Hendrixé vagy Janis Jopliné - megrázta a világot. És lezárt egy korszakot. De azért sok mindent hagytak ránk. Nézzük csak!

Itt van néhány bitang jó, ám méltatlanul alulkezelt magyar banda, a play gomb megnyomása után tessék fülelni és felfedezni a gyökereket!

Kezdjük a Grand Mexican Warlock-kal. Okos, karakteres zene, amit a zenekar agya, Szabó Laci rakott össze (a dalokért és a hangzásvilágért is ő a felelős, a zenekarban a gitárt pengeti). A hattagú csapat zseniális frontembere Bodóczy Zoltán, azaz Undos, aki mögött kiváló zenészek állnak – Mohácsi Mátyás (basszusgitár), Somló Dani (dob), Hegyi Áron (billentyűk), Maksi Csaba (gitár). A srácok most épp európai turnén vannak a pszichedelikus grunge-ot játszó ausztrál Greenthieffel. A nyolc országot, tizenhat állomást felsorakoztató turné során Berlintől Szófiáig hódít a banda, május 10-én pedig a budapesti Iskola Klubban teszik fel a pontot az i-re. A GMW gazdagon hangszerelt, parádésan sikerült első lemeze, az Aeons 2010-ben jelent meg, jöjjön már a második!

A Turbo jelenleg a műfaj egyik legjobb zenekara itthon, a rock igazi ízét kísérli meg visszahozni halláskárosult társadalmunkba. Izgalmas és mindenekelőtt közönségbarát zene Tanka Balázzsal (ének), Vigh Dáviddal (gitár), Delov Jávorral (dob), Jeróval (basszusgitár) és Dure-ral (billentyű). A csapat erénye a sokoldalúság, ráhajtottak az akusztikus sztrádára is, jól tudják, nem árt, ha több lábon áll az ember. Legközelebb május 24-én lépnek fel az Akváriumban.

A Napokon a hetvenes évek pszichedeliáját keveri napjaink zenei hatásaival, amelynek eredményeképp igazán egyedi hangzásvilág jellemzi opuszaikat. Zenei korlátokat nem ismernek, játszottak például az „ördög hegedűsével”, Lajkó Félixszel is. A zenekar tagjai: Kacsoh Dániel (ének), Ratkóczi Huba (gitár), Egri Gábor (gitár), Kolozsi Péter (basszusgitár), Mózes Zoltán (dob). A következő felvételen a fent említett Grand Mexican Warlock énekesével, Undos közreműködésével hallható a csapat. A Napokon legközelebb május 11-én Budakeszin, az Erkel Ferenc Művelődési Központban csap a húrok közé.

MM