Lovasi Andrást mindenki szereti. Mari néni is, aki csak a Kossuth-díj átvételét követő pár ezer interjúból ismeri („Olyan kedves, okos és szerény fiú…”). Az ős-Kispál rajongói is, akik megbocsátották neki, hogy feloszlatta kamaszkoruk kedvenc zenekarát. Legenda ő és intézmény, aki észrevétlenül lett furcsa, szemüveges alter-zenészből országosan ismert, „mérvadó” értelmiségi.
És mivel mindenki szereti, mindenki kíváncsi rá, milyen valójában. Van, akit a bulvár-sztorik érdekelnek, mást a zenekarépítés nehéz és tanulságos története. Megint mások megfejtést, magyarázatot remélnek a hírhedten homályos értelmű dalszövegekre, melyek bizonyos vélemények szerint lila ködben úsznak, vannak azonban nem kevesen olyanok is, akik a kortárs költészet jelentős alkotásainak tartják őket – én is.
Ha ennyien, és ennyi mindent várunk egy könyvtől, akkor mégiscsak van értelme annak, hogy egy alig 47 éves alternatív rockzenész, aki ráadásul csak egy kis ország kis könyvpiacán ismert – 430 oldalas életrajzi könyvet jelentet meg.
A könyv nagy része azért a rajongóknak szól. Kétlem, hogy érdekelnék a lemezek születésének körülményei, a különféle stúdiók és menedzserek körforgása, vagy a Kispál és a Borz végeláthatatlan dobos váltásainak hosszú, nyűglődős története azokat, akik nem követték lemezről lemezre, koncertről koncertre ezt az átalakulást.
Szerencsére jóval többet kapunk zenekar-történeti összefoglalónál. Az írás első negyede korrajz – aki maga is átélte a szocializmus haldoklását, az nosztalgiával vegyes megkönnyebbülést érez a gyerekkori és kamasz emlékek olvasásakor – jó, hogy vége a nyolcvanas éveknek, és nem jön újra el! Aki pedig később eszmélt, alkothat némi fogalmat arról, hogy hogyan is működtek akkoriban a dolgok. Örülök, hogy nem maradt ki ez a rész – Lovasi zenéje, dalszövegei nagyon mélyen ebben a korszakban gyökereznek, kortársai közül talán ő örökíti meg a legpontosabban azt az életérzést: a kort, ami szánalmas volt és amit jó magunk mögött hagyni, de ami mégis fontos nekünk, hiszen tinik voltunk, és még minden lehetségesnek látszott. Vagy majdnem minden.
A formálódó rocksztár-karrierhez érve aztán megérkezik mindaz, amire számítottunk: van a történetben bőven szex, drogok és rákenroll is. Vannak jó anekdoták, sokszor kell hangosan felröhögni olvasás közben. Van többnyire szeretetteljes, de nagyon őszinte és pontos jellemrajz a zenésztársakról. Van beismerés az elkövetett disznóságokról és a megbocsáthatatlan hűtlenségekről. Van magyarázat a Kispál melletti-utáni egyéb projectekre: a Kiscsillagra, a Csík zenekarral való együttműködésre, a filmes és színpadi munkákra, a Budapest Bárra, a szóló munkákra és a középkori latin himnuszok éneklésére is. Van titokzatos, diszkrét homályban tartott szerelmi szál is, ami még sok találgatásra ad majd okot.
Az őszinteség és a póztalanság a legjellemzőbb vonása ennek az önéletrajznak, pont úgy, ahogy Lovasi zenéjének és egész lényének – pedig nem is önéletrajz, hanem a barát, munkatárs, alkotótárs Lévai Balázs jegyzi. Ha tényleg ő írta, és nem csak ráncba szedte Lovasi hosszú monológját, akkor nagyon jó munkát végzett. Egyetlen sorban sem lóg ki a lóláb, Lovasi hangját halljuk, az ő gesztusait látjuk olvasás közben.
Egy ponton nyomja csak el a szerénység az őszinteséget – azoknál a részeknél, amikor Lovasi azt ecseteli, hogy nem is csajozott ő annyit… hogy kihagyta a legtöbb kínálkozó lehetőséget, és gyakorlatilag mindenki körülötte jobban élt az adódó alkalmakkal! Hogy ő csak egy bénázó, szemüveges csávó, akit csak a nagyon nyomulós nők, vagy az igazán kihagyhatatlan csábítások ragadtak el! Aki volt valaha Kispál vagy Kiscsillag koncerten, az tudja, milyen hatással van ez a szemüveges fickó a nőkre, és mekkora tömegben visítoznak a kamaszlányok körülötte – én bizony azt hiszem, hogy ha a könyvben emlegetett Gene Simmons vagy Komár László hódításainak számát talán nem is éri el, de biztosan learatta és aratja még most is a maga babérjait. De miért lenne ez baj? Az ember pont ezt várja egy rocksztártól.
Régi rajongóként (mostanra már biztos kiderült, hogy az vagyok) nagyon élvezetes, hogy a könyvben meglátjuk az érem másik oldalát is: azt, hogy milyennek lát ő bennünket, rajongókat, koncertre járókat. Elárulom: jól lát… „Sok rajongó, aki koncertek után velem találkozik, úgy gondolja, nem az időjárás vagy a sport a megfelelő beszédtémánk, hanem a hozzám fűződő történeteit osztja meg velem. Ki csókolta meg és mikor egy buliban, miközben ez és ez a Kispál-dal szólt, vagy kivel jött össze tizenkét éve a keceli koncert alatt. Végighallgatom mindenkinek a velem kapcsolatos történetét, amiben láthatatlan emberként létezem, ott is vagyok, meg nem is. Kicsit olyan, mintha mindenkivel randiznék egyet.”
Touché – tényleg, nekem is van egy ilyen történetem. 15 éve, egy szilveszteri buliba azért jött el egy fiú, hogy velem a Tinglitanglira táncolhasson (és utána hazavigyen) – hozta magával a Happy Borzday-cédéjét… A tánc megvolt, a buli hevében aztán elsodródtunk egymástól. Nyolc hónappal később viszont a Szigeten egymásba szerelmesedtünk végre a Kispál koncerten, most ő a férjem. A nyaraláson, ahol ezeket a sorokat írom, a két fiunk rendszeresen ordítja el kórusban, hogy „Autók a tenger felé, mennek el a mi utcánkban…” – mert ők a Lovasi dalain nőnek fel, ahogy mi Szécsi Pált hallgattunk a szüleink ízlése szerint…
Na most, hogy ezt leírtam, olyan, mintha nagy nyilvánosság előtt randiztam volna egyet a Lovasival – de legalább már nem kell majd személyesen elmesélnem neki, ha legközelebb összefutunk. Beszélgethetünk majd az időjárásról!
Nektek milyen történetetek van róla?