Lovasi Andrást mindenki szereti. Mari néni is, aki csak a Kossuth-díj átvételét követő pár ezer interjúból ismeri („Olyan kedves, okos és szerény fiú…”). Az ős-Kispál rajongói is, akik megbocsátották neki, hogy feloszlatta kamaszkoruk kedvenc zenekarát. Legenda ő és intézmény, aki észrevétlenül lett furcsa, szemüveges alter-zenészből országosan ismert, „mérvadó” értelmiségi.

És mivel mindenki szereti, mindenki kíváncsi rá, milyen valójában. Van, akit a bulvár-sztorik érdekelnek, mást a zenekarépítés nehéz és tanulságos története. Megint mások megfejtést, magyarázatot remélnek a hírhedten homályos értelmű dalszövegekre, melyek bizonyos vélemények szerint lila ködben úsznak, vannak azonban nem kevesen olyanok is, akik a kortárs költészet jelentős alkotásainak tartják őket – én is.

Ha ennyien, és ennyi mindent várunk egy könyvtől, akkor mégiscsak van értelme annak, hogy egy alig 47 éves alternatív rockzenész, aki ráadásul csak egy kis ország kis könyvpiacán ismert – 430 oldalas életrajzi könyvet jelentet meg.

A könyv nagy része azért a rajongóknak szól. Kétlem, hogy érdekelnék a lemezek születésének körülményei, a különféle stúdiók és menedzserek körforgása, vagy a Kispál és a Borz végeláthatatlan dobos váltásainak hosszú, nyűglődős története azokat, akik nem követték lemezről lemezre, koncertről koncertre ezt az átalakulást.

Szerencsére jóval többet kapunk zenekar-történeti összefoglalónál. Az írás első negyede korrajz – aki maga is átélte a szocializmus haldoklását, az nosztalgiával vegyes megkönnyebbülést érez a gyerekkori és kamasz emlékek olvasásakor – jó, hogy vége a nyolcvanas éveknek, és nem jön újra el! Aki pedig később eszmélt, alkothat némi fogalmat arról, hogy hogyan is működtek akkoriban a dolgok. Örülök, hogy nem maradt ki ez a rész – Lovasi zenéje, dalszövegei nagyon mélyen ebben a korszakban gyökereznek, kortársai közül talán ő örökíti meg a legpontosabban azt az életérzést: a kort, ami szánalmas volt és amit jó magunk mögött hagyni, de ami mégis fontos nekünk, hiszen tinik voltunk, és még minden lehetségesnek látszott. Vagy majdnem minden.

A formálódó rocksztár-karrierhez érve aztán megérkezik mindaz, amire számítottunk: van a történetben bőven szex, drogok és rákenroll is. Vannak jó anekdoták, sokszor kell hangosan felröhögni olvasás közben. Van többnyire szeretetteljes, de nagyon őszinte és pontos jellemrajz a zenésztársakról. Van beismerés az elkövetett disznóságokról és a megbocsáthatatlan hűtlenségekről. Van magyarázat a Kispál melletti-utáni egyéb projectekre: a Kiscsillagra, a Csík zenekarral való együttműködésre, a filmes és színpadi munkákra, a Budapest Bárra, a szóló munkákra és a középkori latin himnuszok éneklésére is. Van titokzatos, diszkrét homályban tartott szerelmi szál is, ami még sok találgatásra ad majd okot.

Az őszinteség és a póztalanság a legjellemzőbb vonása ennek az önéletrajznak, pont úgy, ahogy Lovasi zenéjének és egész lényének – pedig nem is önéletrajz, hanem a barát, munkatárs, alkotótárs Lévai Balázs jegyzi. Ha tényleg ő írta, és nem csak ráncba szedte Lovasi hosszú monológját, akkor nagyon jó munkát végzett. Egyetlen sorban sem lóg ki a lóláb, Lovasi hangját halljuk, az ő gesztusait látjuk olvasás közben.

Egy ponton nyomja csak el a szerénység az őszinteséget – azoknál a részeknél, amikor Lovasi azt ecseteli, hogy nem is csajozott ő annyit… hogy kihagyta a legtöbb kínálkozó lehetőséget, és gyakorlatilag mindenki körülötte jobban élt az adódó alkalmakkal! Hogy ő csak egy bénázó, szemüveges csávó, akit csak a nagyon nyomulós nők, vagy az igazán kihagyhatatlan csábítások ragadtak el! Aki volt valaha Kispál vagy Kiscsillag koncerten, az tudja, milyen hatással van ez a szemüveges fickó a nőkre, és mekkora tömegben visítoznak a kamaszlányok körülötte – én bizony azt hiszem, hogy ha a könyvben emlegetett Gene Simmons vagy Komár László hódításainak számát talán nem is éri el, de biztosan learatta és aratja még most is a maga babérjait. De miért lenne ez baj? Az ember pont ezt várja egy rocksztártól.

Régi rajongóként (mostanra már biztos kiderült, hogy az vagyok) nagyon élvezetes, hogy a könyvben meglátjuk az érem másik oldalát is: azt, hogy milyennek lát ő bennünket, rajongókat, koncertre járókat. Elárulom: jól lát… „Sok rajongó, aki koncertek után velem találkozik, úgy gondolja, nem az időjárás vagy a sport a megfelelő beszédtémánk, hanem a hozzám fűződő történeteit osztja meg velem. Ki csókolta meg és mikor egy buliban, miközben ez és ez a Kispál-dal szólt, vagy kivel jött össze tizenkét éve a keceli koncert alatt. Végighallgatom mindenkinek a velem kapcsolatos történetét, amiben láthatatlan emberként létezem, ott is vagyok, meg nem is. Kicsit olyan, mintha mindenkivel randiznék egyet.”

Touché – tényleg, nekem is van egy ilyen történetem. 15 éve, egy szilveszteri buliba azért jött el egy fiú, hogy velem a Tinglitanglira táncolhasson (és utána hazavigyen) – hozta magával a Happy Borzday-cédéjét… A tánc megvolt, a buli hevében aztán elsodródtunk egymástól. Nyolc hónappal később viszont a Szigeten egymásba szerelmesedtünk végre a Kispál koncerten, most ő a férjem. A nyaraláson, ahol ezeket a sorokat írom, a két fiunk rendszeresen ordítja el kórusban, hogy „Autók a tenger felé, mennek el a mi utcánkban…” – mert ők a Lovasi dalain nőnek fel, ahogy mi Szécsi Pált hallgattunk a szüleink ízlése szerint…

Na most, hogy ezt leírtam, olyan, mintha nagy nyilvánosság előtt randiztam volna egyet a Lovasival – de legalább már nem kell majd személyesen elmesélnem neki, ha legközelebb összefutunk. Beszélgethetünk majd az időjárásról!

Nektek milyen történetetek van róla?

George Lucas és Steven Spielberg, filmes nagyágyúk, egymás támogatói és örök barátok akár mint két Lotti. Filmes versengésük közismert, az talán kevésbé, hogy külön-külön elért sikereik előtt milyen sajátosan süvegelték meg egymást. A kedves játékot Spielberg kezdte, amikor a Star Wars kiütötte a Cápát a tékákban, egy teljes oldalas hirdetést vásárolt a Variety magazin 1977 december másodikai számában, a példány azóta a gyűjtők nagy kedvence, a kép pedig önmagáért beszél:

George Lucas kevésbé szellemes válaszára 6 évet kellett várni, amikor is E.T. ütötte ki a Han Solo-ékat (csakugyan Variety magazin):

1997: Megjelenik az előzmény trilógia főpróbája, a klasszikus Csillag háborúja filmek Special Edition változata. E.T. kénytelen visszaadni a koronát:

Végül az egész játékosságnak egy nevető harmadik, James Cameron vetett véget 1998-ban, pedig végre Lucas gratulációja is találó lett. (Arról nincs információnk, hogy ezt követően az Avatar miatt küldött-e saját magának efféle nyílt levelet Cameron):

Szem nem marad szárazon, ha Samuel Barber műve, az Adagio for Strings bárhol felcsendül. Szerintem ez az egyik legszebb komolyzenei alkotás, melyre Hollywood is ráérzett, így számos filmben hallatszik aláfestésként. A majd 70 éves alkotás filmtörténeti szerepe mellett amúgy olyan történelmi pillanatokban hangzott el, mint Einstein temetése, JFK, vagy Roosevelt halálhírének tv-s bejelentése, vagy éppen 911...

Tiesto-t most hagyjuk.

Jelen rövidke posztomban filmtörténelmi szerepét hangsúlyoznám és felidézném, hogy többek között mely filmekben tornáztatta meg a könnycsatornákat ez a csodaszép mű. (A lenti felsorolás mellett talán még a dán Reconstruction, vagy a Michael Moore-féle Sicko lehet ismerős a művel kapcsolatban.)

A Szakasz (1986)

Amélie csodálatos élete (2001)

Az Elefántember (1980)

Nekem fontos az, hogy minden egyes vizsgára menet ugyanazt a Bob Marley számot hallgattam. Fontos az, hogy egy rendesen meghúzott fesztivál után hazafelé már mindenki sírva könyörgött, hogy azt a nyugis CD-t tegyük be, amin a Bakerman van, mert elég volt. És az éveken át jó volt, hátradőlni, ellenben minden évben megvolt az a szám is, amit "na jó, még egy utolsót" felkiáltással indulás előtt le lehetett játszani. És mindenki kiéli a DJ énjét minimum akkor, amikor az esküvőjére összeválogatja a zenéket, mert úgyis kénytelenek lesznek végighallgatni, hadd tudja meg a násznép, a zöld zakós is a hátsó sorban, mi fán terem a jó ízlés :)

A Telekom a VOLT és a Sound után még kiszórt egy kis dunakavicsot a bennünk lakó, zenét szerető kis rágcsálónak, és addig követtük a morzsákat, amíg a hétvégén elindult Zenetesó Facebook alkalmazásig jutottunk. Ebben pontosan azt vethetjük térképre magunkról, hogy milyen élethelyzethez milyen zeneszám tartozik - és ami a pláne, hogy ha ezt felvázoljuk, az alkalmazás megkeresi nekünk a Zenetesóinkat, azaz olyan embereket, akiknek az élethelyzet-zeneszám párosításai legjobban hasonlítanak a miénkhez.

MIT AJÁNL EZ NEKEM?

Azon kívül, hogy kiderülhet, ki hallgatta rajtam kívül gyerekkorában a "locsi pocsi" című számot (ez ad némi képet a család 1983 körüli angoltudásáról), vagy a "sóóórá kuszifoj"-t, a regisztrált zenetesók között 5 páros napijegyet sorsolnak ki a Strand Fesztiválra (John Newman!), és akiknek a legjobban egyezik a zenei profilja a Hősökével, a Mary Popkids listájával, vagy Ákos bejelölt zenéivel, az találkozhat velük a zenében, azaz része lehet ezen előadók egy napjának, egy klipforgatáson, egy próbán, backstage-ben, vagy egy lazulós napon. (Amihez megint kérdezem: milyen zenét tennél be?) Ha nyerni szeretnél, augusztus 14-ig kell kiválasztanod a zenéidet, de azt követően is működni fog az applikáció, és meglesznek a kis tesókáid.

HOGYAN MŰKÖDIK?

Jól :) Egy zenét párosítani nagyjából 20 másodperc: kikeresed a számot, aztán hozzárendelsz 1 vagy több címkét, és mented. A zenéket a Spotify kínálatából keresi a program, amiben lehet, hogy nem lesz ott az "Eladó, kiadó most a szívem", de elég jól helytállt az én esetemben, hiszen több mint 20 millió zeneszám érhető el benne, akár ingyenesen, vagy előfizetők számára még több lehetőséggel. Már jó ideje nem YouTube-ról keresem ki mobilneten azt a számot, amit prompt iziben, nagyon azonnal meg óhajtok hallgatni. Nos a Zenetesóban ebből az adatbázisból vadásztod ki a számcímeket egy egymezős keresővel, ami roppant egyszerű, mindeközben esetleg meghívod azt a barátodat, akivel együtt randalíroztatok az adott zenére.

Szerintem 8-10 szám elég, én mondjuk hozzáadtam 18-at, és SÍROK a röhögéstől, és közben félek, én NEM szeretnék megismerkedni azzal, aki ezeket a zenéket mind hallgatta, és egy személy. Furcsa ember lehet. Belátom, borzalmas, sötét foltok vannak a múltamon! :) Félek, hogy a tiéden is...

Azt ajánlom, hogy legalább ezekhez a címkékhez rendelj valamit, ha nincs szégyenérzeted: tinidiszkó (!) :)), kolibuli (óriási), legnagyobb koncertélmény (a LEG szó 1-et jelent, nyilván beírtam 3-at), partihimnusz, általános iskola, osztálykirándulás, táborozás. Na utóbbinál került elő olyan emlék, hogy ülünk betűrt, pöttyös 7UP pólóban a linóleumos szobában, ahová a világ összes homokját behordtuk cipővel, és halandzsával tudjuk a szövegét az aktuális zeneszámnak, amit aki nem szeret, az ugye nem barátkozhat velünk.

Ha úgy érzed, hogy elkészültél (végleges!), azt mondod, hogy "Befejeztem a listámat". Én létrehoztam egy gombnyomással a Spotify-on lejátszási listaként, és meg is vannak a zenetesóim, egy klikk és a Facebookjukon találom magamat  :) Az applikáció szól, ha frissülnek a tesók, és olyan kitöltőt talál, akinek az ízlése még jobban egyezik a te furcsa benyomást keltő, ám mégis roppant jó művészeti neveltetésről és jómodorról árulkodó listáddal. Nekem hajszál híján bizonyos Bálint előtt a Mary Popkidsszel van a legnagyobb egyezésem, úgyhogy húzzatok bele.

De aki a Lambadát nem írja be, az csal! 

A nagy meleg tiszteletére összeszedtem pár filmet, melyben legalább egy nap igazán fárasztó hőség volt. A Short Bus nincsen benne.

1. Kánikulai délután

2. 12 dühös ember

3. Összeomlás

4. Hátsó ablak

5. Arábiai Lawrence

6. Die Hard 3.

7. Szemet szemért

8. Sivatagi show

9. Kánikula

10. Dante pokla

Van-e menőbb dolog jelenleg az Interneten, mint George Harrison 1966-os szelfizése Indiából? Nem kell válaszolni, mert nincs.

David Grohl a Sound City című dokumentumfilmmel nagyot dobott, legalábbis egyből bizonyította (amellett hogy ő a legjobb fej ember a zeneiparban), milyen különleges érzéke van a zenei dokumentumfilmek világához. A siker arra motiválta, hogy a novemberben megjelenő új Foo Fighters album mellé októberben kihozza a Sonic Highways című HBO sorozatot, melyben a bandát követhetjük végig, ahogy amerikai híres stúdióit keresik fel, közben beszélgetnek zenészekkel és természetesen felveszik az albumot, hiszen eredetileg az ötlet az volt, hogy az új album munkálatai különböző stúdiókban történjenek. Aki látta a Sound City-t, az tudja, hogy ezt is látnia kell.

Már az is nagy hír, ha azt olvashatjuk, hogy új mozi nyílik Budapesten (bárhol Magyarországon…), hát az még inkább hír, hogy a tervek szerint az új moziban a londoni Bed Cinema mintájára ágyban, párnák közt lehet megtekinteni majd a filmeket.

A koncepció a Gozsdu udvar alapítójától, Arie Yom-Tov ingatlanfejlesztő fejéből pottyant ki, aki egy háromlépcsős projekt keretein belül éleszti majd újjá a jelenleg nem éppen dübörgő óbudai Új Udvart. A pesti belvároshoz hasonlóan étterem, bár és bulihelyszín is lesz kialakítva, melyen felül lesz egy art and craft utca, ahol fiatal művészek állíthatják ki műveiket. A mozirajongók számára persze a fekvőhelyes mozi lesz a kuriózum, mely a londoni Bed Cinema után Európa második ilyen filmszínháza lesz. 2015-ben kiderül, hogy a magyar filmrajongók kiket fektetnek maguk mellé a fekvőhelyes moziban, be lehet-e feküdni idegenek mellé, horrorfilmek alatt el lehet el bújni a takaró alá, valamint azt, hogy nő-e a hangosan horkoló emberek száma a moziban. Kispárnára fel, rosszalkodni tilos!

Valószínűleg már mindenkihez eljutott a külföldi zenei magazinoktól átvett hír, miszerint a Pink Floyd idén októberben új albumot jelentet meg. Foglaljuk is össze, mit tudunk:

• A Pink Floyd 1994 óta nem jelentetett meg stúdióalbumot, Rick Wright és Syd Barrett halott, David Gilmour és Roger Waters pedig annyira azért még sincs jóban, hogy pár vendégszereplésen túl egymás zenei inspirációira annyira kíváncsiak legyenek.
• David Gilmour felesége ennek ellenére a twitter oldalán hozta nyilvánosságra a hírt egy by the way társaságában...
• Eddig azt lehetett tudni, hogy Gilmour és Waters szólóalbumon dolgozik.
• The Endless River lesz az "új" album címe, az anyag a The Division Bell session időszakból származik. Ugyebár abban az időben Waters a Pink Floyd közelébe csak pereskedni járt.
• Korábban ez a munka The Big Spliff néven futott rajongói körökben.
• Pár hónapja az Internetre kikerült egy kép, melyen Gilmour vokalista hölgyeményeket instruál, na ott ők sem tudták, hogy melyik albumra készülnek kölcsönözni hangjukat. Most már tudják.
• A pletykák szerint - ahogy a The Division Bell dalainak nagy része - az "új" album anyaga Wright zenei agyszüleménye, de az utóbbi időben Gilmour és Mason is foglalkozott a dalokkal.

Mi az amit nem tudunk?

• Waters az anyag közelébe akar(t)-e jutni, engedték-e, valamint bármilyen formában hozzájárul-e ahhoz, hogy a klasszikus négyes legalább virtuális formában együtt zenéljen. A The Sun úgy tudja Waters nem szerepel az anyagon. Ez a valószínű.
• Mi a franc van a The Wall live DVD-vel, mely már több éve csúszik, miközben Waters a világ minden sarkát beturnézta vele?
• Mi lesz a Gilmour és mi lesz a Waters szólóalbummal?
• A The Endless River miért nem a most megjelent 20. évfordulós The Division Bell kiadványon kapott helyet?
• Miért pont most jöttek ki ezzel az anyaggal, amikor az elmúlt 20 évben bármikor kijöhettek volna vele?
• Lesz-e még Pink Floyd turné ennek, vagy másnak az apropóján? Itt azért nagy valószínűséggel nem a válasz.
• Mikor lesz hivatalos bejelentés? Elvileg hétfőt pletykálnak...

Bárhogy is lesz, jó lesz és már most köszönöm, hogy erről gondolkodhattam, ráadásul az október nincs is olyan messze...

A Run Over Dogs nevű fiatal magyar banda megosztotta velünk legfrissebb klipjét, mely az első, egy hónapos, 15 állomásos Európa-turnéjuk összefoglalója olyan nagyvárosokból, mint London, Párizs, Liverpool, Berlin, Bern, vagy Prága.

A srácok szavaival narrálnám nektek a dalt, melyhez a turné dokumentáció készült: "A dal maga egy dél-nyugat Londonban kezdődő- és végződő éjszakáról szól, amint a Venn Street Records nevű zsúfolt szórakozóhelyről egy egészen furcsa útvonalon, részeg angol lányokban botladozva East Putney városrészbe érkeztünk. Bár a From the Venn Street to East Putney című szám már 2013-ban elkészült, és egy könnyed dalként szerepel az első lemezünkön, az idei 15 állomásos Európa-turnénk során úgy éreztük, megérdemelne egy klipet. A rengeteg videóból így nem csak egy több részes sorozat, de egy új, eddig nem látott jelenetekből álló videóklip is kikerekedett. Ezúton is szeretnénk megköszönni a közreműködést Nagy Balázsnak, aki hajlandó volt egy hónapot velünk összezárva eltölteni, és dokumentálni az első külföldi turnénkat!
A következő, 3-4 számos kislemezünk munkálatait júliusban tervezzük elkezdeni, úgyhogy szeptemberben egy tutira dögös anyaggal találkozhattok, és csak úgy, mint a tavalyi kislemez esetében, idén is egy nagyszabású videoklippel készülünk!"

Run Over Dogs - From the Venn Street to East Putney

A Coldplay, mint jelenség, mint intézmény, mint zenekar nagyon sok dolog metszéspontjában helyezkedik el, és mint ilyen sokaktól nagyon távol van, sokakhoz nagyon közel, sokunk pedig pont ezen a ponton állunk. Amit nekik sikerült elérniük, hogy elegen ismerik már őket ahhoz, hogy egy collstockal a kezükben lemérjék, hol állnak az életükben hozzájuk képest. A bázispontot az album címe adja: Ghost Stories, történetek (történések), amik kísértenek bennünket.

Nem titkolom, hogy a következőkben egy rajongó teljes erőbedobással igyekszik rávilágítani: Chris Martin és csapata nélkül kevesebb lenne a kortárs popzene, távolabb lennénk egymástól, és a világ stadionzenéjére dübörgő tüdejétől. De itt az ideje lassítani kicsit, hogy a gyújtópontot is észrevegyük.

Ez egy vállaltan rádumálós ajánló a Coldplay új lemezéhez.

A kontextus: Még a Coldplay tagjainak (és miért kábítjuk magunkat, egyenesen Chris Martinnak) magánélete iránt egyáltalán nem érdeklődő közeg is viszonylag hamar értesül arról, ha a frontember élete teljesen más irányt vesz nagy hirtelen. A válás körüli hercehurca közepesen érdekfeszítő, agyonblogolt, és szerencsétlenebb helyeken a kávé mellé adják keksz és savas víz helyett. Ahogy viszont eddig is, most is, csak a saját életéből tud hitelesen ihletet meríteni, mert ez történik vele. Ha arról próbált volna dalokat írni, hogy mekkora szeretetnek és elfogadásnak kellene dúlnia a világban, anélkül, hogy lefekteti hogyan jutott erre az orbitálisan eredeti végkövetkezetésre, hát én sem vetettem volna magamat utána. Hála Istennek nem ez történt. Az történt, hogy a nép egyszerű gyermeke bevallottan kevesebbet foglalkozott azzal, hogy szóképekbe absztrahálja az érzéseit, mint inkább azzal, hogy feltálalja magát nyersen a zenefogyasztónak, titkon remélve, hogy ezzel a lehető legtöbb embert felszabadítja. Teszi ezt a rácsodálkoztatás olyan erejével, ami csak nagyon keveseknek megy, de akiknek igen, azokra mindig érdemes odafigyelni.

Aha, amiről ez a srác beszél az velem is megtörtént, és ne félj, mert veled is meg fog.

A zene: Chris Martin ambícióira az örök legjobb barátok, a Coldplay tagjai természetesen kérés nélkül, teljes létszámban rácsatlakoztak, az ötödik tag, Phil Harvey stratégiai irányítása mellett, nem kiengedve a zeneszerzést, és a hangszereiket a kezeikből. Ugyanakkor a Coldplayben az a csodálatos, hogy az első két lemezbe beleadott apai és anyai után nem szégyellik begyűjteni a világon elérhető legnagyobb neveket, azzal a felkiáltással, hogy: gyertek, csináljunk együtt valamit! Gyaluljátok le az éleket, és lakkozzátok le az egészet úgy, hogy csillogjon és legyen értékes lenyomata korunk közérthető hangzásának (itt minden szónak jelentősége volt, csak mondom). Így került a képbe egy sor hangmérnök és producer (Timbaland, Avicii, Madeon), akikkel sokszor csak elhülyültek egy délutánt, de egy vak hangot nem sikerült magukból kihozni, mert nem úgy alakult A FOLYAMAT. Amikből viszont mégis lett valami, azok tényleg szépen ki vannak egyenesítve (sokan ezt tartják az album nagy hibájának). A Coldplay tagjai már többgyermekes apukák, nem akarnak botrányosan zúzósak lenni, és valljuk be, sosem voltak az a zenekar, akik után rohamtempóban kellett feltölteni új műszaki cikkekkel a lelakott hotelszobáikat.

Az album ennek megfelelően egy 9 számos lakmusza a fentieknek, a frekvencia pedig ezek alapján adott. Koncepcionális íve van, igényes popzene, Chris Martin távolról sem tökéletes, de annál szerethetőbb orgánumával. A dalok témája valósághű, és sokkal inkább körbejárják az emberre szépen lassan rátelepedő „valami nem kerek, akármennyire akarom” érzést, úgy a maga egyszerűségében, ahogy ránk tör, és elhatalmasodik, mint sem, hogy megmagyarázzák azt - és ne adj isten - állást foglaljanak.

Úgy működnek, mint egy igazán jó barát, aki nem tör pálcát a fejünk fölött, csak lekuporodik az ember mellé és csendben nekidől a falnak.

Ennek az érzésnek állítja szolgálatába a Coldplay azt, amiben mindig is jó volt: a markáns gitár, és zongora témákat. Most nincsenek velőt rázó, extrovertált, hidegen sajtolt refrének ; ellenben vannak kikacsintó, szerény hurkok, amikbe észrevétlenül belesodorja az ember fejét (hallószervekkel előre) A HANGULAT (Magic, True Love). A koncepció albumokra jellemző kiváló kezdőrúgás (Always In My Head) és az epikus záró gondolat ( O ) közötti éterben számos gondolat csillan meg, de egyik sem ragyogja túl a másikat, inkább csak lesznek olyanok, amik az éjszaka bizonyos pontján sokkal jobban látszanak, mint a többi, hogy aztán átadják a helyüket társaiknak. VÁLTAKOZVA.

Chris (mert én már csak ilyen viszonyban vagyok vele) többször elmondta, hogy igen, érti a Sky Full Of Starssal kapcsolatos ellenérzéseket, és azzal a lendülettel meg is kért mindannyiunkat, hogy vessük is el őket. A Ghost Stories dalait ugyanis sosem fogja a tőzsdére vinni, a Coldplayre jellemző, népeket egyesíteni, háborúkat lezárni képes inváziós világkörüli turné keretében; gyakorlatilag piacra dobva ezzel a magánéleti válságait. A dalok személyesek, és ennek megfelelően kisebb terekben, alacsonyabb kitettség mellett, a feldolgozást elősegítendő körülmények között fogják őket előadni. Az ilyen koncertek végére viszont tudatosan szerettek volna egy olyan új dalt, amely már-már sámáni transzban tisztítja ki a beborult eget, és fest rá a reménység nukleáris fúziójában égő csillagokat. Fenntartásaim nekem is vannak a transz előállításával megbízott Aviciivel szemben, viszont a dallal szemben nincsenek, mert helye, ideje és indoka van ott lenni.

Mert minden albumon van egy dal, ami kézen fogja a kortárs popzenét, és rajongóit, hogy te, te, és te jöttök velünk, mert senkit sem hagyunk hátra!

Az örökség: Régebb óta sejtem, de most már biztos vagyok benne, hogy a Coldplay nem cél, hanem út. Ha valaki emlékszik még az X&Y elfogadhatónál eklektikusabb kompozíciójára, az tudja, hogy a Coldplay nem fél tévedni. Vagyis fél, de nem hal bele. Számos sztori kering a neten, ahogy a zenekar napokra bezárkózik egy-egy dal megjelentetése előtt (Midnight), mert MÉG MINDIG bizonytalanok abban, hogy jó-e amit csinálnak. A hatodik album semmivel sem több ennél, minden szempontból az „ezvagyokiság” plakátja. Itt tartanak a srácok, semmivel sem előrébb, de főleg nem hátrébb.

Én meg végtelenül hálás vagyok, hogy itt lehetek, velük, ebben a térben és időben, és ezúttal ülhetünk együtt a falnak támaszkodva.

B-oldal: Mutatkozzatok be a B-oldal olvasóinak!

Lynd: A zenekar 2013 májusban mutatkozott be az A38 Hajó teraszán. Zenénket underground-pop, indie-rock, és dream-popként aposztrofálják. Az együttesnek októberben jelent meg egy 6 számos EP-je, amelyet látványos visuállal mutattunk be a GMK színpadán. Eddigi pályafutásunk során többször koncerteztünk a GMK-ban, felléptünk az Instantban, az Akváriumban is. Az A38 Hajó gyomrában az Amatorski zenekar előtt játszottunk, amelyet az m2 is műsorra tűzött. Nemrégiben debütált a Lost and Found az EP címadó dalára a MADVision Stúdió gondozásában készült klipünk. A már megjelent EP-ről a Flashing Lights című dalra tervezzük a következő klipet elkészíteni és ezzel a dallal a World In Motion által meghirdetett versenyre is jelentkeztünk.

B-oldal: Mi a helyzet albumfronton?

Lynd: Jelenleg a zenekar egy lemezen dolgozik, amelyet év vége felé szeretnénk bemutatni. Az új lemezen az elektronika ugyan nem tűnik el, de hangsúlyosabbak lesznek a hangszerek, így erősítve az indie-rock vonalat. Az ének is picit erőteljesebb lesz, a már megjelent EP-ről talán a Lost and Found című dalhoz fognak az új dalok a leginkább hasonlítani.

B-oldal: Mi a TOP5 előadó / zenekar, mely hatással volt rátok?

Lynd: Massive Attack, Portishead, The XX, Warpaint, Woodkid

B-oldal: A közeljövőben hol láthat titeket a közönség?

Lynd:  Május 15-én a RoHAM Bár-ban egész estés születésnapi Lynd koncenet tartunk, amelyre új dallal, visuállal, és sok meglepetéssel készülünk. 

Fotó: Balázs Tokaji/Tekla Tankó-frenchbystyle

Pénteken a felújított Akváriumba tér vissza Richard Dorfmeister és Rupert Huber majdnem húsz éves zenei projektje, a Tosca. Nyilván a leleményesek tudják, a formáció már tavaly is nagy bulit adott az A38-on, ők valószínűleg ismét megtekintik az előadást.

Akinek a Kruder & Dorfmeister formáció mond valamit, az valószínűleg kapizsgálja miről beszélek, és elég neki a bécsi downtempo klasszikus közül az egyik nevének látványa a plakátokon. A másik úr sem akárki, ha más nem, Dorfmeister gimnáziumi társa. Lesz ambient, downtempo, pszichedelia, elektronikus hangzás és késő éjszakába nyúló buli, melyben a szokásos vendégénekesek egészítik ki Huber és Dortmeister úr prezentációját. Tavaly is voltam, idén is megyek,  illik mindenkinek komolyan venni a történetet.

A koncert előtti bemelegítést Anorganik "Keep Cool & Dance Slow" DJ-setje biztosítja.