Emlékeztek, mit adtak nekünk az öregek a Buena Vistából? Aztán évről évre ahányszor jöttek, kevesebben voltak, én meg egyre rosszabbul éreztem magamat. Ibrahim Ferrer halála húzta ki alólam végleg a szőnyeget, imádtam az öreget.

Nem gondoltam, hogy ilyet leírok, de idén a Dialektus - Európai Dokumentum- és Antropológiai Filmfesztivál (Budapest, 2010. június 23-28.) keretében sor került a Sierra Leone's Refugee All Stars film vetítésére az afrikai filmekhez kapcsolódóan. A zenekar az országból Guineába menekült zenészekből alakult, és 2004-ben tértek vissza hazájukba.

Én persze messze nem vagyok olyan művelt, hogy antropológiai filmfesztiválokat látogassak, de a jelenséget a közszeretetbe átültethetőnek tartom. A San Francisco-i Outside Lands fesztivál kapcsán találtam rájuk, erre ugyanis egy kétszemélyes utazást lehet nyerni (heineken.hu), ha az ember Heinekent vásárol, amivel idén elég jól állok. A VOLT és a Balaton Sound széria után pénteken a Hegyaljára készülök, már előre félek, de kezdem tudomásul venni, hogy különböző sörmárkák kegyetlen line-upokat produkálnak világszerte, és ennek ez egy elég szép külföldi példája, amely során a Golden Gate Parkot alakítják át fesztiválozók otthonává, zenei játszótérré. Nem tudom, melyikőtök járt bármelyik hazai fesztivál vagy nagyrendezvény helyszínén "békeidőben", olyankor látszik, hogy mekkora csodát tesznek a szervezők.

De miről is van szó:

A Sierra Leone's Refugee All Stars tagjai véres polgárháború elől szöktek el, és egy nyugat-afrikai menekülttáborban találtak egymásra, hogy a zenéléssel feledtessék a sorsot, ami nekik jutott. Reuben Koroma és Francis 'Franco' Lamgba együtt Reuben feleségével, Grace-szel kezdték a zenélést a táborban, amit aztán Guinea belső területére kellett költöztetni egy támadás miatt. Utóbbi helyszínen egy kanadai menekültügyi szervezetnek köszönhetően jutottak felszerelésekhez, hangszerekhez, és hivatalosan innen datálható a formáció létezése.

Az elsőfilmes dokumentarista Banker White és Zach Niles itt akadtak a zenészekre, és három évig kíréték őket táborról táborra. Az ENSZ Menekültögyi Főbiztosság (UNHCR) segítségével a háború után Freetownba is visszalátogattak, és szintén az ENSZ-nek köszönhetően készíthették el első stúdiófelvételeiket is, és itt egyesültek Reuben korábbi zenésztársaival is, legalábbis akik túlélték. És ilyen egytáltalán, hogy egy zenekar túlélői, Buddy Holly útitársain kívül elég ritkán kerül szóba. Katasztrófa vezetett ahhoz, hogy ez a zenekar létrejött, ha minden rosszban van is valami jó, messze nem mérhető ez ahhoz a felesleges népirtáshoz, amit népek saját maguk ellen fordulva Afrikában elkövetnek. Ezt is zászlajukra tűzve humanitárius céllal, a figyelemfelhívásért koncertezik a zenekar, amit ha akarnának sem tudnának elkerülni, mert két zenésznek, Abdulrahim Kamarának (Arahim) és Mohamed Bangurának (Medo) a lázadó csapatok egyaránt amputálták egy-egy karját, ami lábak esetén maximum egy citerazenekarban nem tűnne fel, így viszont nem sok esély van nem észrevenni. Mégis új erőre kaptak, és ezt öröm nézni, mint amikor az aszfalt repedésében kinő egy fűszál, vagy mikor az anyjukat elvesztett nagyhalászi gólyák elrepülnek majd Délre, és látod, hogy az élet megy tovább. Csak ez emberekkel történik, és az egyik szemem nevet, amiért én itt élhetek, és napról napra megfogalmazhatom, mivel vagyok elégedetlen, a másik pedig sír, hogy másoknak az én egyszerű életem az álom.