Volt egy időszak az életemben, mikor - kis túlzással - több balettelőadást láttam, mint focimeccset. Nosztalgiával tekintek vissza ezekre az időkre, amikor a Karácsony előtti utolsó hetek lázas készülődésébe beletartozott, hogy "megyünk a Diótörőre". Ez a mese a mai napig a gyermekkorunkat hozza vissza, amikor még ámulattal tekintettünk a díszes és óriásinak tűnő karácsonyfára. Nem értettük, hogy miért kell felvennünk a kényelmetlen kisfiú ingünket (a lányok persze gondolom szerettek királylánynak öltözni), majd a szomszéd szobába el lettünk zárva, lázas várakozás kezdődött az ajándékok kibontása előtt. Nem sokkal később már a csomagok bontása kötötte le minden figyelmünket, szüleink csillogó szemében pedig ott voltunk mi, gyerekek. E.T.A Hoffmann meséje engem felnőtt fejjel is elcsábít, Csajkovszkij zenéjével együtt pedig egyszerűen lenyűgöz.
 

A művet 1892. december 18-án mutatták be először Szentpéterváron. 116 éve a világ számos országában, megannyi szereposztásban mutatja meg, milyen a tökéletes Karácsony....hullik a hó, a sok gyerek együtt játszik, vannak köztük pajkosak, túlságosan elevenek, együtt van a család. Itt minden kislány királylány és minden kisfiú hős herceg. Nekem pontosan ezt jelenti a mű...az álmodozást és a varázslatot, mely ott van a mindennapjainkban, személyekben, tárgyakban, pillanatokban. A kérdés az: kíváncsiak vagyunk-e rá, meg akarjuk-e látni. Közhelyes, de azt gondolom, hogy ilyen szempontból gyermeknek kell maradnunk.

Remélem ezekben a napokban szerte az országban sokan viszik el gyermeküket a Diótörő előadásaira és élik meg a mesét felnőtt fejjel, a zenét hallgatva, gyermeküket nézve, de nem elfelejtve: a szürke mindennapok hajtára, gürizése, munkahelyi stressze mellett a mesére és az álmodozásra nekünk felnőtteknek is szükségünk van. Talán jobban is, mint a gyerekeknek!