"Ó hol vannak már azok a régi szép idők. Én mondom néked fiam, akkor még tudtak zenét csiholni, hol volt még az a sok elektronikus vacak meg kütyü? Igaz, nem mondom hogy nem bélyeget nyaltak, vagy spanglit szívtak a nagy öregek! De hát így jön az igazi inspiráció, nem?"

Bizonyára mindenkinek megvannak azok a számok, dalok és művészek, akiket a régi nagy öregekként azonosítanak. Azok akik rendszeresen fölbukkannak a VH-1 klasszikusai közt, és akiket nem ismernek a mai elfajzott, dárrenbészes fiatalok / irónia off. Jelen szösszenetben saját zenei monda és legendavilágom szeretném feleleveníteni, s melegében kivesézni. Tehát biztos hogy ki fog maradni oly zenész/zenekar, ki a te kedvenced volt becses olvasó. De hát nem lehet mindenkinek az Ájrön Báttörfláj meg a Gördülő Kövek a messiás, nem is beszélve a Bitliszről, akiket én nem hallgatok, mégis mindenkit kijavítok hogy az helyesen the Beatles.

Kezdjük akkor a Jefferson Airplane-nel. Ők egy '65-ben San Francisco-ban debütáló pszichedelikus címkét a nyakukba vevő banda. Pszichedelikusságukat nyugodtan helyettesíthetjük az irtózatos gatyaszaggató módon betépett jelzőre, olyan lemezcímeket sikerült ugyanis produkálniuk mint például a Szürreális Párna (Surrelistic Pillow, 1965).

Kedvenc számuk tőlük a White Rabbit, amely Alíz Csodaországban történetét meséli el, új (beszívott) szemszögből. És igen, a szövegben az "etesd fejed" sor alatt nem a megfelelő és kiegyensúlyozott táplálkozásra, se nem a sok olvasásra gondoltak. Grace Slick énekesnő hangja azonban még a rabid anti-drog politikát fojtatókat is ámulatba ejti. 

Ugye hogy az a basszline az elején büntet? Nevük, a Jefferson Airplane egyébként arra a rafkós megoldásra utal, mikor a már kriminális méretűre zsugorodott füves cigarettát további szívás céljából egy gyufás skatulyába helyezik, s úgy folytatják eme bódító folyamatot. (Jelen írás szerzője nem támogatja a drogozást, sőt fúj gusztustalan. Ne feledjétek gyerekek a Rózsaszín Pitbull örökbecsű szavait : Ne szívjál füvet, mert olyan leszel mint én.) 

Másodikként jöjjön egy inkább evilági témákra koncentráló banda, a magyar szemmel/füllel igen kacifántos nevű Creedence Cleerwater Revival. Ők szintén San Francisco tájékáról származnak, és '67-ben indult sikeres karrierjük. Ők az én fülemnek egy kicsit szikárabbnak, folkosabbnak hangzanak. Sajna 1972-ben feloszlottak, és az alapító Fogerty testvérek közül Tom 1990-ben AIDS következtében elhunyt. 1995-óta Creedence Clearwater Revisited néven a két másik alapító (Stu Cook és Doug Clifford) próbálják visszaadni a Kríídensz hangulatot.

Tőlük perszonális favoritom a szerencse gyermeke (Fortunate Son). 

Ez a dal '69-ben jött ki a Willy és a szegény fiúk albumon, szövegében pedig egy éppen a vietnámi háború idején besorozott fiatal baka lehetséges gondolatmenetét foglalja össze, ki van oly szerencsés hogy nem egy milliomos vagy egy szenátor édes gyermeke, s így lehetősége nyílik megtapasztalni a háború napalmgőzös poklát. A dalt gyakorlatilag mindenki feldolgozta, a Pearl Jam-tól Wyclef Jean-ig, szerepelt a Forest Gump-ban és a Die Hard negyedik felvonásában. Jómagam úgy fedeztem fel újra ezt az örökzöld gyöngyszemet, hogy épp egy kellemes vietnámos háborús puffogtatós játékot toltam (Battlefield Vietnam), s amikor meghallottam az elsőként beinduló dobot, majd a felcsapó gitár laza nyögéseit, már tudtam hogy ez valahonnan baromira ismerős. Aztán az ének annyira megfogott (újra) hogy lekerestem a game hivatalos soundtrack-jének listáját. 

Azóta is gyakran éneklem mosogatás közben: It ain't me, it ain't me, I'm no fortunate son.....

Harmadik és egyben utolsó versenyzőnk több okból is eltér az előző két bemutatott bálványtól. Kezdjük rögtön ott hogy a T-Rex (avagy a kezdetekben kevésbé tömör Tyrannosaurus Rex nevű banda) 1967 tájékán alakult, mégpedig a szívemhez igen közel álló brit szigetek folyton felhős ege alatt. Eleinte folk zenét játszottak, több akusztikus lemezük is kijött, de ezeket nem hallgattam soha, és őszintén nem is érdekelnek. Ami viszont érdekel az 70-es évektől meginduló glam rock korszakuk. Egyrészt mert ekkor már teljes elektromos meghajtásra tértek a srácok, másrészt mert a banda fő ütőere, Marc Bolan e időszak alatt alakította ki extravagáns és már-már igézően banális, hipnotikus színpadi stílusát. 

Legjobbnak tartott három lemezük '70 és '72 között jelent meg (T-Rex, Electric Warrior, The Slider). '71-ben Bolan korábbi sikereit kihasználva saját kiadót is alakított Warrior Music Projects néven. Angliában kimondottan sikeresnek voltak mondhatók, több TOP1-es számuk és albumuk is volt, míg az USA területén inkább csak langyos bukásokat könyvelhettek el, pedig többször is turnéztak a nagy vízen túl is. Legnagyobb USA-beli érdemük egy tízes helyezés az American TOP40 listán (Bang a Gong, Get it On).

Klasszik, klaszik. Beszívott hangulat, idióta gombafelhő haj, széles állkapcsú bölcsész fej, delejező nézés a kamerába, nyakat melengető szőrös sálszerű izé, és kemény riffek, amik lengenek mint túlsúlyos tini a szocreál játszótér rozsdás hintáján. Azért azt tessék megfigyelni hogy a magas léptékű művészeti értékeket felvonultató videó klip koncerteket bemutató részeinél a közönség ivararánya erősen megdől a dupla X kromoszómával rendelkező emberi egyedek irányába....

Sajnos a T-Rex-ként kiadott negyedik albumuk a Tanx (1973) már kisebb sikereket ért el. Amerikában csak a 102. helyig jutott az album listán, a kritikusok szerint pedig túl sötétre és kísérletezőre sikerült, rontva ezzel a banda korábbi könnyedebb imidzsét. Nem hiába, akkor még mindenki a Glam-ért volt oda. Sajnos Bolan nem kísérletezhetett sokáig zenei téren. Írónikus, hogy míg ő sosem tanult meg vezetni egész életében félt hogy autóban veszti életét. 1977 Szeptemberének egy éjszakáján is élettársa vezetett, mikor fának ütköztek és Marc a balesetben életét vesztette, még a krisztusi kort sem élhette meg. Azóta nem ordít a T-Rex. Bár 1997-óta egy létezik egy korábbi tag által életre hívott formáció (azóta az újraélesztő Mickey Finn is eltávozott), de az már nem az a gyík. 

Tehát ők jelentik számomra a régi nagy öregeket, kiket remélem még saját öregkoromban is kényem kedvem szerint hallgathatok.

Írta: Eichgab