Mindig bajban voltam a feldolgozáslemezekkel. Mert mit is lehet róluk írni? A dalokról kimondottan semmit, mert ugye azok már nem valami friss szerzemények, és már ismerjük őket innen-onnan. Legfeljebb az előadókról lehet írni pár sort, de annak még mindig nem sok köze van a lemezhez. És mindig bennem van az is, hogy egy előadó akkor csinál feldolgozáslemezt, amikor épp kifogyott a saját öltetekből, de ugye kell a lóvé, mert nagy a család. És legfőképpen az a legnagyobb baj a feldolgozáslemezekkel, hogy egypár kivételtől eltekintve el szokták rontani őket. Tudnék erre egy nagy rakás példát hozni, George Michaeltől a Simple Mindson át egészen a Rolling Stonesig.

Nem ezen utóbbiak sorába illeszkedik be a francia Nouvelle Vague második albuma. Már az első lemezükön is csak feldolgozások szerepeltek, de ezzel a másodikkal elég magasra tették a mércét. Fogták a nyolcvanas évek new-wave zenekarainak legnagyobb slágereit, és amolyan füstös bárba helyezett jazz-blues stílusban előadták őket. Egész egyszerűen igazi zenei élmény hallgatni a lemezt, annyira SZÉP lett. <

Pedig nem volt buktatóktól mentes a dolog, hiszen igazi kihívás lehetett mondjuk Billiy Idolt (Dancing With Myself) összehozni Blondieval (Heart OF Glass) vagy a New Orderrel (Blue Monday). Vagy hogy mást mondjak, az Echo And The Bunnyment (The Killing Moon) a Heaven 17-nel (Let Me Go). Szerencsére a Nouvelle Vague sikeresen vette buktatókat, és a zenekar nem esett abba a hibába, hogy úgy dolgozzák át a kiválasztott dalokat, hogy azokra egy az egyben ráerőltetik a saját stílusukat. Kétségkívül egyszerűbb lett volna. De ok inkább megtartották minden dal eredeti karakterisztikáját, és mégis, sikerült teljesen új köntösbe bújtatni őket. Határozottan ajánlott kategória!

Írta: Szörfdeszka