1997-ben éppen a Neu Bei Viva című műsort néztem a szüleimmel (ez a mondat egymaga felér egy szociográfiai elemzéssel), amikor egymás után bemutatták Janet Jackson Together Again című dalát, valamint az általam korábban ismeretlen The Verve együttes Bittersweet Symphony című alkotását. A két klipet elnézve countryfüggő édesapám megállapította, hogy mennyi harmatgyenge, semmitmondó alkotás van manapság, amelyek nagy részére már két hét múlva sem fogunk emlékezni. Bezzeg Jim Reeves meg Charley Pride, azok aztán tudnak valamit.

Aztán úgy alakult, hogy nemcsak a Together Again-t idegbetegen végiglihegő Janet Jackson, hanem a Verve is emlékezeteset alkotott, sőt, a Megasztár-szignálnak köszönhetően még akár ugyanaz a célközönség is szeretheti a két, egymástól homlokegyenest különböző dalt. Janet az elmúlt bő tíz évben cici-villantásokkal próbálja feldobni egyre szánalmasabb szólókarrierjét, a Verve pedig szépen csendben feloszlott kilencvenes évek végén, és azóta is a legfőbb hír csak annyi volt róluk, hogy továbbra is becsületesen fizetik a Bittersweet Symphony lekoppintott vonóstémájának a díját az eredeti előadó Rolling Stones bankszámlájára, valamint hogy minden várakozással ellentétben a morózus frontember, Richard Ashcroft mégsem halt bele a kábítószerezésbe.

Majd váratlanul itt volt a visszatérés (ha rosszmájúak lennénk, gyanakodhatnánk, hogy az említett jogdíj miatt, ha még rosszmájúabbak, akkor a drogokat emlegetnénk), és az első kislemez, a Love Is Noise mindjárt a legszebb kilencvenes éveket idézi, amikor még a gitárzene és az izgalmas elektronikus effektek házassága nem feltétlenül eredményezett jelentéktelen diszkópunkot. A számot végigkísérő ragyogó effekt persze önmagában mit sem érne, viszont maga a dal is a legtutibb slágerreceptek alapján készült, és mint ilyen, azonnal bele is ragad az ember fülébe.

Az album többi száma aztán még inkább időutazás, összességében pedig meglepően pontosan idézi az Oasis 1997-es Be Here Now című albumát. Hosszú számok, kilátástalanság, drogok, szálldosás jellemzik a Forth-ot is, ami a jelenlegi, hirtelen télbe fordult időjárásban a legnagyobb tutiság tud lenni, cserébe viszont meglehetősen lenyomja az ember hangulatát. Ennek a hangulatnak a legjobb példája a Numbness című alkotás, ami leginkább a Cure elborultabb pillanatait idézi, de a többi dal sem egy lakodalmas menet. A legemlékezetesebb darabok érdekes módon a leginkább egyértelmű Oasis-megidézések: a Valium Skies már-már arcpirító módon plagizálja a Gallagher-testvérek bepunnyadtabb pillanatait, de a Rather Be is simán felfért volna valamelyik ezredforduló környéki Oasis-

lemezre. A többi szám pedig pont olyan, mint amilyent egy lassan középkorba forduló drogostól el is várhatunk. Aki szerint ez rendben van, és szerette annak idején az All Around The World-öt, vagy a D'You Know What I Mean-t, az kajálja ezt az albumot. Én ilyen vagyok, nálam rendben van ez a lemez.

Írta: Szörfdeszka