Az elmúlt pár évben nem nagyon volt időm új lemezeket hallgatni és elemezni, de amikor anno meghallottam, hogy végre megjelenik ez a lemez, nagyon belelkesültem, és alig bírtam kivárni a napot, amikor végre a kezeim közé kaparinthattam. Ha jól belegondolunk, az 1994-es Pink Floyd lemez és az azt követő hatalmas világturné óta Dave Gilmour nem sokat hallatott magáról, új zenei anyagot egyáltalán nem kaptunk tőle. Egészen 2006-ig.
A Roger Waters távozása utáni Pink Floyd hangzásvilágáért egyértelműen felelős Gilmour jellegzetes gitárjátéka természetesen ezt a lemezt is végigkíséri - ugyanakkor már az elején le kell szögeznem: ez nem egy Pink Floyd lemez. Éppen ezért nincs is értelme a zenekar albumaihoz hasonlítani, annak ellenére, hogy gyakoriak az áthallások.
Nagyon szép a lemez csomagolása, egy keménykötésű könyvhez hasonlítható leginkább - ugyanakkor ebből sokkal többet ki lehetett volna hozni; vékonykára sikeredett a füzet benne. Ráadásul nem is Storm Thorgerson, a Pink Floyd (és a tagok által kiadott szóló-) albumok állandó grafikus-guruja felelős a borítóért - nem is értem, miért lett mellőzve ezúttal a mester. A zene viszont kárpótol mindenért.
Egy kellemesen melankolikus, de ugyanakkor nem magába forduló anyagot hallhatunk a lemezen, amely stílusok kavalkádját nyújtja a hallgatónak. Ugyanúgy megtalálhatóak rajta az utolsó két Pink Floyd stúdióalbumra (A Momentary Lapse Of Reason, The Division Bell) jellemző monumentálisba hajló darabok, mint a korábbi lemezeken fellelhető progresszívebb irányzatok. A legjellemzőbb azonban egy teljesen új hangzásvilág, amivel korábban nem találkozhattunk. Ezt valahova a jazz és a blues közé helyezném, errefelé már nagyon nem lehet tudni, hol is vannak a pontos stílushatárok, már ha vannak ilyenek.
Több instrumentális dal is található az albumon, amelynek felvételein részt vett Rick Wright (isten nyugasztalja...), a Pink Floyd billentyűse is. A dalszövegek megírásában részt vett Polly Samson is, akivel David Gilmour a Division Bell turnén házasodott össze, és aki már annak az albumnak is belesegített a szövegeibe.
Összességében egy nagyon kellemes lemezzel lettünk gazdagabbak, amelyből azért érezni az alkotó korát. Nem ártott volna néha odakoppintani, hogy "na ezt már nem kéne", de ez már csak fanyalgás a részemről.
Jó alap lett volna egy új Pink Floyd lemezhez. 2010. Waters megturnéztatja a The Wall-t, a gilmourosoknak pedig maradnak a DVD-k...
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.