Egyszerre nagyon könnyű és nagyon nehéz írni egy Fun Lovin' Criminals lemezről. Könnyű, mert hálás feladat: a három "kúlarc" időről időre megjelenik, összeránt egy világbajnok lemezt, lenyom pár hatalmas bulit, aztán újra eltűnik pár évig. A lemezek feelingje ugyanaz: lazulós, jófejkedő, lájtosan gengszereskedő. A nehézség pedig pont ebből fakad: az FLC viszonylag kevés újdonságot nyújt albumról albumra, a járt utat nem hagyják el a járatlanért, így a váratlan zenei vargabetűket nem az ő pályafutásukban kell keresni.

Pár szót az együttesről: Fast, Steve és Huey 1993-ban jött össze egy kis közös örömzenélésre, majd pár évig kis new yorki klubokban nyomták a laza, hiphopos funkys muzsikájukat. 1995-ben kiadták első kislemezüket a Hi-Fi Living című filmhez, ám az igazi átütő sikert 1996-ban aratták első nagylemezükkel (Come Find Yourself). A ragyogó lemezen olyan slágerek kaptak helyet, mint a Fun Lovin' Criminal, a Scooby Snacks, az I Can't Get With That vagy a remek feldolgozás, a We Have All The Time In The World. Az átütő siker után előzenekarok voltak a U2 PopMart turnéjának néhány amerikai állomásán. A folytatás 1998-ban jött (100% Colombian, rajta a Love Unlimited, vagy a Korean Bodega), majd 1999-ben Steve bizonyult összeférhetetlennek és rövid úton távozott a bandából. Helyette Mackie Jayson következett, ám az aktuális lemez "csak" egy válogatás-B oldalas vegyes felvágott lett (Mimosa). Az új évezredre újra egyenesbe kerültek a dolgok, ezt bizonyítja a 2001es Loco és a 2003as Welcome To Poppy's sikere.

Ez az album teljesen máshogy "viselkedik", mint általában a kezembe kerülő albumok: az FLC lemeze elsőre hatalmasat ütött, már készültem is a tízes osztályzattal, ám aztán kritikusabban meghallgattam (+mellette a régi lemezeket is), és azért bizony bele lehet kötni itt pár dologba.

Először is a pozitívumok. A legnagyobb pozitívum - bármilyen furcsán is hangzik - az, hogy nem változott semmi. Védjegyszerű a hangzás, a lemez ötödik másodpercében vigyorogva bólogatunk a new yorki rendőrautó szirénázása közben. Ismét bebizonyosodik, hogy a fiúk milyen egyszerű eszközökkel tudnak világverő refrént alkotni; tőlük még az sem ciki, hogy "mi corazon, oooooooo, mi corazon, oooooooooo", sőt, még az sem, hogy "náná, livin' in the city". Itt vannak a gitárok, a vonósok és a húzós alapok, azaz minden, ami Fun Lovin' Criminals. Egységes, masszív az album, kevés az üresjárat, jó érzéssel vesszük ki a lemezt a lejátszóból. Ja, és az első kislemez (Mi Corazon) szenzációs...

A negatívumok? Egy picit kevesebb a lazaság, mint amennyit eddig megszokhattunk. Kicsit hiányzik az a "tengerparton ülök és fújja a hajamat a szél" feeling (ilyesmire gondolok: We Have All The Time In The World, vagy I'm Not In Love), és nem nagyon találunk olyan bővérű, csajvokálos dalt sem, mint például a 2001-es albumon a The Biz. Újszerűek a komor, ám kissé álságosan ható balladák (Where Do I Begin, Gave Up On God), amelyeket talán leginkább a kilencvenes évek végén tudnánk elképzelni valamelyik német rapcsapattól a VIVÁn. A kötekedőrovat legkevésbé zavaró tagja pedig a feltűnően sok gitárszóló: nem rosszak, de néha (pl. Wow It Be) eszünkbe ötölhet, hogy vajon a gitároson kívül élvezi-e valaki ezeket a gerjedelmeket.

A lemez témái a "City", New York köré épülnek; a himnikus felütésű Livin' In The City, a táncparkettre csábító Preachers, valamint a kevésbé sikerült City Boy mind-mind szorosan az Almához köthető élményekről szólnak. Az Is Ya Alright kőkemény gitársoundjával és FLCtől kissé szokatlan agresszivitásával okozhat meglepetést (ez a dal lóg talán ki a legjobban a lemezről). A jellegzetes jókedvű-lazulós-pihentető FLC dalok közé tartozik a fülbemászó, kislemezgyanús That Ain't Right, valamint két nyugodtabb dal a lemez végéről (Girl With The Scar, Will I Be Ready?). És ne felejtsük el a már említett Mi Corazon-t se...

Rutinkör tehát a lemez; de vannak, akiknél még egy rutinkör is majdhogynem kéjutazás. A Fun Lovin' Criminals ilyen.

Írta: Szörfdeszka