A létező legszakszerűtlenebb koncertbeszámoló következik egy avatatlan szem- és fültanútól, aki csak néhány felületes zenei benyomás és az azokhoz kapcsolódó jóval mélyebb és tartósabb élmények okán vett jegyet hirtelen felindulásból az eseményre, de ezt egyáltalán nem bánta meg.

Mit keresek én egy Elvis Costello-koncerten? A singer-songwriter előadókkal alapvetően szimpatizálok, lévén Tesco gazdaságos vidéki kivitelben én is hasonló műfajban utaznék, ha egy kicsit több energiát fektetnék bele, bár ez egy külön történet. Az eredetileg Declan Patrick MacManus néven anyakönyvezett úriember pedig akkor is a szívem egyik csücske, ha óriási életművéből mindössze három dal érintett meg igazán, ráadásul abból kettő feldolgozás.

Természetesen Sebők János rocktörténeti könyveiből és a sajtóból már régóta tudtam, hogy ki ő, de igazán 2002 végén érintett meg zenéje, amikor is teljesen véletlenül láttam a tévében a Halálos szenvedély (I want you) című filmet, melynek főcímdalát Elvis Costello írta és énekelte. A monoton, majdnem hét perc hosszú, ugyanakkor szenvedélyes dalt akkoriban nem tudtam elégszer meghallgatni ahhoz, hogy meg tudjam unni. Az I want you pár évvel később életem filmjének is fontos betétdala lett, mivel egy fájdalmasan szép és viharos kapcsolat másik fele is tökéletesen azonosulni tudott vele. Románcunkat a Notting Hill-ben (Sztárom a párom - újabb fantáziadús magyar filmcím!) újrahasznosított és újra felfedezett She és a talán egyetlen magyar világsláger Szomorú vasárnap (Gloomy Sunday) is fémjelezte, természetesen mindkettő Elvis Costello előadásában. Bármennyire is külön utakon jártunk is ezután, ez a három dal finom utalásféleképpen valahogy mindig előkerült az elmúlt évtized során. Mi sem természetesebb (?), mint hogy október 25-én az illető hölggyel együtt hallgattuk a hatvan éves Mestert a Nemzeti Hangversenyteremben. Megállapítottuk, hogy erre a bulira egyikünk sem ment volna el mással, de ettől függetlenül életünk útjai továbbra is másfelé tartanak.

A közönség abszolút heterogén képet mutatott. Rengeteg helyről hallottam angol szót, valószínűleg a főváros expat közössége szép számmal képviseltette magát. A korösszetétel a gyenge húszasoktól a hatvanasokig terjedt, ezzel is jól illusztrálva Elvis Costello zenéjének beskatulyázhatatlanságát. A színpadra egy rakás akusztikus, elektro-akusztikus és elektromos gitárt, valamint egy fekete vászonnal bevont elektromos zongorát pakoltak ki, rádiós "On Air"  és "Detour" feliratok jelentették az egyedüli díszletet. A színpadra lépő kalapos, sötétkék öltönyös-mellényes úriember olyan lendülettel csapott a húrok közé, hogy komolyan aggódtunk az egészségéért. Már az első dal (Red Shoes) alatt kövér izzadtságcseppek gördültek le az arcán, de egy pillanatra sem lazított, gyakorlatilag ugyanezzel az intenzitással és átéléssel tolta végig az egész műsort. A kísérőzenekar egyáltalán nem hiányzott ezen az estén, egymaga betöltötte a teret, akár gitározott, akár zongorázott. Hangja mindvégig erőteljes és szenvedélyes volt, sokszor kihasználta a terem kiváló akusztikáját és a mikrofonoktól eltávolodva, ami még személyesebbé tette előadásmódját. A negyedik sorból kimondottan élveztem a műsor e részeit, bár a karzatról nem tudom, mennyire lehettek hallhatóak a halkabb részek. Örömmel fedeztem fel, hogy nótáinak túlnyomó többségét a tábortűzi gitározás kedvenc hangnemében, G-dúrban játszotta. Ez a hangnem nem igényel különleges hangi bravúrokat, ugyanakkor lehetővé teszi a fájdalmasan átélt éneklést, amely amúgy is Elvis Costello egyik védjegye.

Klasszikus módon képes volt megénekeltetni a közönséget a God's Comic alatt, időnként pedig az effektpedál segítségével ismétlődő akkordokra szólózott hatalmas feelinggel. Egy "Elvis" feliratú kézi sziréna is szerepet kapott a Watching the Detectives-ben. A dalok között közvetlenül sztorizgatott, enyhe stand up comedy jelleget kölcsönözve előadásának. A legkedvesebb története szintén énekes apjáról szólt, aki az 1963-as Royal Variety Performance (gálaműsor, melyet az uralkodóház tagjai is megtekintenek) alkalmából az If a had a hammer című, az adott korban és környezetben lázadó hangvételűnek számító Pete Seeger-dalt adta elő. Az anyakirálynőnek mindenesetre tetszett, akárcsak az a liverpooli fiúzenekar, akiknek a pimasz énekes-ritmusgitárosa nem átallotta a páholy közönségét ékszereik zörgetésére biztatni a Twist and Shout alatt... Természetesen a Beatles előtti tisztelgés sem maradhatott el, a New Amsterdam a You've Got To Hide Your Love Away-ben folytatódott.

Miután a She és a Gloomy Sunday elhangzott (kötelezően megemlítve, hogy magyar, sőt budapesti dalról van szó), megátalkodott divatrajongóként már csak az I want you elhangzását vártuk, hiszen ezekért a dalokért, sőt ezért A Dalért jöttünk. Valamivel több mint egy óra játék után Costello lement a színpadról, hogy aztán - valószínűleg előre eltervezetten - visszatérjen az ütemes vastaps hallatára. A setlist.fm tanúsága alapján a standard koncertrész 16 dalos volt, míg a ráadás (Encore) 11 nótát, illetve egyveleget foglalt magában! Jöttek is a klasszikusok, ahogy kell: Oliver's Army, Alison, Watch Your Step, Peace, Love and Understanding, csak az I want you nem akart elhangzani, pedig ott volt az a Fender Jazzmaster gitár is a színpadon, amivel ez a dalt általában játszani szokta. A sokadik visszatapsolásnál aztán bekövetkezett a várva várt csoda: egy "mezei" akusztikus gitárral a nyakában egy hölgyről mesélt, aki szerint ez a legszebb szerelmes szám, amit valaha hallott, majd elkezdte A Dalt, Amiért Jöttünk, minden erősítés nélkül. Próbáltuk olyan halkan énekelni, ahogy csak tudtuk, és teljesen készen voltunk az élménytől, pedig a java még ezután jött: trubadúrként kisétált a nézőtérre (egy túlbuzgó road vagy biztonsági ember kissé bepánikolva követte, némi nevetésre okot adva ezzel), körbejárta a termet, mindenhol játszott egy kicsit, volt, ahol le is ült a kevés üres hely valamelyikére, majd visszatért a színpadra. Standing ovation, természetesen. Ilyenkor kellenek hogy jöjjenek a közhelyessé koptatott nagy szavak. Én sem tudok mást mondani, mint azt, hogy ilyen hangulatot teremteni csak a legnagyobb előadók képesek. Megvette a közönséget, a jegy áránál jóval többet adott és bő két órára elfeledtetett minden nyomasztó, bennünk élő problémát. Mindezt egy fájdalmas hangú, idősödő énekes-gitáros-dalszerző tette velünk.

Jól tette.