Mindannyian ismerünk olyan együtteseket, amelyek a semmiből törnek elő, csinálnak egy hatalmas slágerekkel teli lemezt, majd néhány év tökölés után elkészítenek egy amolyan tipikus "második", egy tutira menő albumot, amely úgy hangzik, mintha az első lemezzel egy időben készítették volna el, akár kiadhatták volna azzal együtt is, csak éppen a nagy durranások hiányoznak róla. Ezzel nagyjából el is mondtam mindent a Röyksopp "The Undestanding" című lemezéről.

A norvég nyelven pöfeteggombát jelentő Röyksopp formáció 2001-ben robbant be olyan hatalmas slágerekkel, mint a Jean Michel Jarre utánérzésű Eple, az energikus Poor Leno, vagy a bájos Remind Me. A Torbjorn Brundtland és Svein Berge által fémjelzett duó számára a 2001-2002-es évad igazi diadalmenet lett: elő-zenekarok voltak Moby 18 címet viselő turnéján, az animációs Poor Leno-ért megkapták a legjobb videoklip díját az MTV Music Awardson, és a nagylemezük is sikeres lett. A Melody A.M. címet viselő korong azonban inkább csak megágyazott a mega-slágereknek, több közepes alkotás mellett főleg a három legsikeresebb kislemez "húzta" az albumot. Azért tegyük hozzá, hogy Angliában platinalemez lett a dologból, valamint a franciák kultikus popmagazinja, a Les Inrockuptibles a 2001es év legjobb lemezének választotta a Melody A.M.-et, olyan előadókat sorolva a norvég duó mögé, mint az Avalanches, Björk, Missy Elliot, New Order, Radiohead, Air, Gorillaz, Tricky, Macy Gray, Basement Jaxx, vagy éppen a Daft Punk.

Aztán jött 3 év csendes pihenő, majd ez a pihenős, "hallgatós", nagyon is kellemes lemez, amelyen van néhány kitűnő szám, de sláger az egy szem se. Pedig nincs itt gond, a nyitó számtól máris borsódzik a hátunk: a Triumphant úgy indul, mint egy romantikus ballada, keringőzni kezdünk a szobánkban, még akkor is, amikor jönnek a Röyksoppra annyira jellemző zörejek, amelyek önmagukban kifejezetten idegesítőek, ám itt csak teltebbé teszik a hangzást. Lassan építkező, magával ragadó alkotás. Általában igaz a lemezre, hogy az instrumentális dalok a csúcspontjai: a lemez legjobb száma egyértelműen a bő 8 perces hosszúságú Alpha Male. Ennek a kezdő hangszínei akár egy 90-es évek közepéből származó német "happy-rave" számból is származhatnának, hogy aztán a hosszú felvezetésből egy elnyújtott, instrumentális, táncos kis csoda kerekedjék (bármelyik szórakozóhelyen megállná a helyét, de garantálhatjuk, hogy nem fogjuk hallani sehol sem, főleg nem Magyarországon). Friss, betörő effektek újra és újra, kiállás-újra beindulás; örömzenél a Röyksopp! A harmadik fénypont a lemezen az utolsó szám (Dead To The World), amely egy ködös, Brian Eno hatását magán viselő dal, amolyan tipikus másnapos, esős, magunk elé bámulós hangulattal. Ez is inkább instrumentális jellegű szám, rövid szöveggel bír csak.

Kellemes pillanatokat ígér még a Björkös hangulatú, akár slágergyanúsnak is nevezhető What Else Is There, az album többi részéhez képest meglepően friss, vicces effektekkel tarkított Circuit Breaker, a bájos, fülbemászó, 70-es évekbeli diszkó-hangzásvilággal operáló Beautiful Day Without You, ám itt sajnos be kell fejeznünk a dicséretet: az album többi száma sem rossz, de bizony nem is kiemelkedő. Az Only This Moment hatalmas slágernek van szánva, de csak amolyan Remind Me 2nek sikeredik (az elmaradhatatlan Jean Michel Jarre-os hatásokkal együtt), a 49 Percent száraz alapjai széttördelik a bájos éneket, a Boys pedig a lemez instrumentális felvételei között a kakukktojás, ugyanis kifejezetten unalmasra sikeredett. A Follow My Ruin érdekes, de egy kicsit túlzottan Daft Punk-tribute; nehéz kiverni a fejünkből a hasonlóságot a Robot Rock visszhangosított dobjaival és műanyag hangzásával (furcsa még ebben a dalban, hogy nagyon hirtelen lesz vége). A lemez két csúcspontja (Alpha Male, Dead To The World) között megbújó Someone Like Me pedig csak rossz helyen van: ha előrébb lenne a lemezen, talán jobban szeretném (egyébként egymás után a második olyan lemez akadt az utamba, amelyiknek a "B oldala" jóval erősebb, mint az "A" - ilyennel évek óta nem találkoztam már).

Összességében a Röyksopp azt ígérte, hogy a második lemez dallamosabb lesz, mint az első, és ezt az ígéretet kipipálhatjuk, valóban így van. A kifejezetten kellemesre sikeredett lemezről viszont lehagyták a slágereket, így ennek a lemeznek szerintem közel sem lesz akkora sikere, mint az elsőnek. Pedig nem rosszabb annál; igaz jobb se. Ahogy az elején is mondtam: tipikus második lemez.

Írta: Szörfdeszka