Minden idők leg... és valóban. Elton John a Sportarénában varázsolt. Elton John lazán lenyomta szünet nélkül a két és fél órás koncertet a teltházas Sportarénában. Mi meg alig vártuk a lába előtt heverhessünk.

Szerintem a legnagyobb elismerés egy előadónak az, ha a koncertjeire azt mondják "csak rá jellemzőek", meg hogy ha holnap jönne újra elmennék rá. Ez a koncert is ilyen volt, a kellőképpen borsos jegyárak ellenére olyan hűen adta vissza a popzene lényegét, hogy a már meglett korú közönség tömegesen táncolt a színpad előtt.

Már érkezéskor láttam ez nem egy szokványos koncert lesz, ennyi bejutásra váró ember ritkán gyűlik össze a Sportaréna előtt. Magam is csatlakoztam hozzájuk, asszimilálódtam a sok csillogó szemű, jegyét rongyosra nézegető 50-es átlag életkorú tömeghez. Leültünk, kicsit zsivajogtunk még, aztán mindenki elkezdte ropogtatni a szokásos sós perecet, urak pedig beletemetkeztek az ilyenkor illő korsó sör méltó elfogyasztásába. Szükség is volt rá, mert Elton John kicsit késett, fél óránál is többet kellett várni elsötétedjen a színpad és végre kezdődjön a show. Nyomát sem lehetett találni a megalomániának, nem volt túlragozva semmi. Pár szépen elhelyezett reflektor, hátsó LED fal, semmi kivetítő, csak sima apró lámpák viszont nagyon jól kitalálták a rajta lévő grafikákat. Engem legjobban a csillagos égbolt szerű háttér fogott meg, sosem láttam még ennyire hangulatosat.
Felcsendültek az első hangok a Funeral for a Friendből és Elton besétált a bal oldalon lévő zongorához. Sima mezeinek mondható kék lencsés szemüveg volt rajta, mely még utcai viseletre is alkalmas mindössze a jobb alsó sarkában volt egy ékkövekből kirakott E.J. monogram rajta hogy azért tudjuk mihez tartani magunkat. Piros ing és fekete frakkszerű felső melyre rakétás minta volt aranyszerűen csillogó flitterekből ráhímezve. Az első fél óra szerintem kicsit túl szélsőséges volt zenében, nehezebben lehetett ráhangolódni, pedig gyöngyöző homlokkal próbáltuk megtalálni a közös hullámhosszt. Az elvontabb, lassú Levon után jött a legextrémebb és szerintem mélypontnak számító feleslegesen hosszú és szétzongorázott Madman Across the Water ahol egy kicsit meg is ijedtem ha ilyen lesz a folytatás, mire fogok másnap könnyes szemmel emlékezni?

Szerencsére minden jóra fordult, szerintem minden idők egyik legszebb Elton dala következett a Tiny Dancer, ami olyan szépen szólt, hogy ha ez lett volna az utolsó szám, már megérte volna kijönnöm. Gyönyörű szép érzelmes melódia, csodálatosan előadva, ez az amivel kenyérre lehet kenni tizenötezer embert. Tiszta libabőr lettem miközben hallgattam, és ez még csak a 7. szám volt a 23-ból. Sokáig nem is lehetett ezt ülve végighallgatni, a Goodbye Yellow Brick Road után már mindenki felállva tapsolt, itt éreztem azt hogy egy (zongora) húron pendülünk, a zenészek most tették sínre a vonatunkat és innentől lesz csupa móka és kacagás minden ami következik. A Rocket Man vége másabb volt mint amit eddig hallottam, átcsúszott még jobban rockandrollosba Elton zongorázása ami kifejezetten jót tett a kicsit lassabb ritmusban csordogáló számnak. Egyébként is ilyen a szám vége de itt most még rátett egy lapáttal, azt hiszem ő is érezte erre vevők vagyunk. A Take Me to the Pilot meg lett tekerve rendesen zongora és gitárszólóval elnyújtva, kicsit talán nekem túl hosszúnak is tűnt de körbenézve láttam a többieknek bejön ez a stílus is. Ilyenkor jut idő arra az apró részletek előtűnjenek, eddig észre sem vettem hogy Nigel Olsson dobjának elejére fel van írva: Budapest, ő pedig egész idő alatt hófehér kesztyűben verte a ritmust. Davey Johnstone legalább 4 de inkább 5 féle gitáron játszott melyek között a kétnyakútól kezdve sima akusztikusig mindenféle előfordult és hogy az Elton előtt meghibásodott hangfalat elképesztően gyorsan és észrevehetetlenül cserélte a technikai személyzet.

A Don't Let The Sun Go Down On Me közben az eddig hátsó sorban ülők is úgy gondolták itt az idő a színpad elé menniük és onnan ünnepelniük és ennek megváltoztatására csak a biztonsági őrök gyors kordonja tudta rávenni őket. Kis kavarodás lett csak belőle de aztán mindenki megtalálta azt a pozíciót, ahol a legjobban lehetett táncolni és élvezni egyszerre a koncertet. Itt már tisztán látszott ugrálni és integetni akar a közönség, a tapsolás és éljenzés olyan nagy volt a számok között hogy átragad a fellépő zenészekre is, integettek és mosolyogtak a színpadról annyit a menyit csak tudtak. Elton még egy extra tollat is kért hogy a színpad előtt állók jegyére autogramot osztogasson, aztán végül e tevékenysége tovább tartott míg azt tervezte de ez ellen senki sem emelt kifogást. Két olyan nagy slágerrel zárt, ami méltó volt ehhez a nagy naphoz. Az I'm Still Standing a 80-as évek elejének minden lendületét és energiáját magában foglaló táncdal, amire a mai napig bárhol és bármikor lehet táncolni. A Crocodile Rock pedig ugyanez, csak visszamegy egészen a 60-as évekbe megőrizve és felerősítve mindazon pozitívumokat melyeket az előző számnál is mondtam.

Ráadásként az Oroszlánkirály című film betétdalát, a Circle of Life-t kaptuk és pályafutásának első nagy sikerét a Your Song-ot. Sokaknak feltűnt, hogy a szokásosnál is rekedtesebb a hangja és a koncert kicsit nehezebben indult be, de én hallottam, arcüreggyulladása van és emiatt nem érzi jól magát. Ennek ellenére felment a színpadra és nem hagyta, hogy a budapesti közönség csalódjon benne. Az előadás második felében a közönség lelkesedése és szeretete rá is átragadt és onnan kezdve nem volt megállás, nem eljátszotta a zongorán számokat hanem a lelkéből nyújtotta át nekünk a tiszta hangokat.

Sir Elton John az angol királynő lovagja 62 évesen eljött hozzánk és olyan koncertet adott melyre a következő pár évben emlékezni fogunk. Nem volt sem különleges szemüvege sem extrém ruhája, ellenben olyan varázslatos hangulatot teremtett mely után nehéz visszatérni a mindennapokba.

[A cikk szerzője: dinnye]