Jó lemez, vagy csapnivaló? Megéri kimenni a koncertre, vagy inkább maradjunk otthon? Mire számítson az, aki csak hallott róluk, de nem ismeri a legújabb lemezüket?

Szeptember 15-én ismét koncertet ad hazánkban a Placebo. Mivel a turnét legújabb Battle for The Sun című lemezük köré szervezték, így azt megvizsgálva képet kaphatunk arról, milyen lesz a koncert.

Lássunk hát a mindent eldöntő lemezkritikát:

Kitty Litter:

Jó zúzós kezdés, de az az érzésem, Brian Molko hangja nem tiszta, mintha egy vastag szőnyeg mögül énekelne. Fura, mert ha koncepció, eléggé félresikerült, ha meg valóban így volt, miért nem csináltak vele valamit. A kellemesen elmosott gitárszólók visszahozzák a jókedvem és az utolsó hangnál már várom, mi következik.

Ashtray Heart:

Meglepő, de ugyanazt kapom, mint az előző számban, mintha nem fejezték volna be és a taps után visszajönnének. Ez az érzés nem is múlt el bennem teljesen, amennyiben nem egymás után lenne a két szám, lehet másként vélekednék, de így túlságosan összefolyik egy nagy masszává. Utólag csak ezt az egy számot hallgattam meg végtelenítve és így már jobban tudom értékelni, sőt szinte meg is kedveltem, de a sorrendet akkor is rossznak tartom.

Battle for the Sun:

Mint címadó dalnak nagyot kellene durrannia és be is váltja az ígéretet. Molko szaggatott éneke csak még jobban kiemeli a mondanivalót és a második perctől kezdődő ritmusváltás is jót tesz neki. Meggyőződésem, a lemez egyik legjobb dala, bár kicsit kiérződik belőle az erőlködés, hogy itt most ennek jó számnak KELL lennie. Ennek ellenére sokadszor meghallgatva is kellemes a teljesen letisztult hangzástól elinduló, majd egyre több hangszerrel belépő folyamatosan erősödő hangzást hallgatni.

For What Its Worth:

A lendület nem tört meg, ez a szám is jól kezd, az ének után csavar a stíluson és 40 másodperc múlva máris a diszkópop közepében találjuk magunkat. A folyamatos refrén nem szétzúzza, hanem mintegy összekötőkapocsként fogja át a zenét és a második percnél belezümmögő nintendós prüttyögés is csak még jobban fokozza a kedvet. Kedvencem a lemezről, bár a videója nagyon nem jött be nekem.

Devil in the Details:

Nagyon jónak kell(ene) lennie annak a számnak, aminek több, mint egy perces bevezetőt csinálnak, de én elfáradtam, mire a szám kezdődött. Hosszas újrahallgatások után sem bírtam vele megbarátkozni, bár végleg leírni sem akarom, mert az utolsó harmadában azért hozza az elvárható minőségi szintet. Olyan, mint a piskóta tortában a töltelék, szeretjük, de nem miatta vagyunk torkosak.

Bright Lights:

Elejétől a végéig átvezet a finoman adagolt szintetizátor dallam, olyan mint egy jó szülő, fogja a kezem és mindig megóv attól, hogy a sötét oldal elragadjon. Kellemes, kifejezetten jólesik hallgatni, olyan érzés mintha álmodnék és a fényben állnék. A mesés hangulat egy pillanatra nem törik meg, elejétől a végéig szépen fel van építve.

Speak in Tongues:

Ugyanaz az elvarázsolt világ, melyben Molko hol halkabb, hol erősebb hangja mutatja merre a kiút. Itt tört rám legjobban a Cure érzés, mintha őket hallgatnám fénykorukban.

The Never-Ending Why:

Ebben a dalban kaptam egy olyan kemény kezdést, amit bármelyik rock együttes megirigyelhetne. Lehet, hogy a stílusváltás az, ami képes eltéríteni valakit a számban való elmélyedésben, lehet az hogy az eddigiek alapján nem ezt várta tőlük, de én azt mondom, érdemes tovább hallgatni ezt a számot. Igaz, hogy nem a legjobb a lemezről, de hatásosan képes megtörni azt a ritmust, ami eddig volt. A szintetizátor apró kis harangcsengései érdekes ellenpontot adnak a kemény gitár zúzáshoz.

Julien:

Érdekesen indul, a 80-as évek diszkószámaiban volt ehhez hallható kezdés, kár hogy ilyen hosszúra hagyták, mert ez el is veszi az ember kedvét. Kipróbáltam, ha 1:14-nél megvágnám, sokkal élvezhetőbb lenne, ennek ellenére nem tudtam megszeretni. Biztos, vannak benne szerethető részek, de a sok torzítás és hegedűszólam összezavar és elbizonytalanít, visszagondolva rá, a „na ez nem jön be” érzés vesz rajtam erőt.

Happy Youre Gone:

Egy gyönyörű lebegő ének-szinti résszel indul, melynek hangulatát sikerült a szám végéig fenntartani. Itt kifejezetten jólesnek a vonóshangszerek, és a bekeményedő gitárszólók ellenére is végig megmarad az álomszerű hatás. Kellemesen hallgatható szám, önmagában nem képvisel külön értéket, de a lemez hangulatát nagymértékben képes befolyásolni.

Breathe Underwater:

Ez az igazi Placebo, már az első pillanatoktól érezni, hogy ez fekszik nekik a legjobban, kár hogy a szövegírásra nem fektettek akkora hangsúlyt, mint a dalszerzésre. Kicsit bugyuta a refrén, kicsit sokszor és túl szájbarágósan halljuk, de a szám lendülete miatt biztos vagyok benne, koncerteken a közönség egyik kedvence lesz.

Come Undone:

Kiérezni belőle, hogy az utolsó előtti szám a lemezen, kicsit fáradt, kicsit össze-vissza, kicsit nihil, de muszáj volt neki is helyet találni a lemezen. Meghallgattuk, megköszöntük, balról be, jobbra ki, jöhet a következő.

Kings of Medicine:

Ez a szám ezen a lemezen nagyon ki van találva. Félresöpri minden kételyem, minden eddigi vonakodásom és elhiteti velem, hogy amit eddig hallgattam, az mind csak azért volt, hogy legvégül ez a dal legyen az, ami elöntsön boldogsággal, úgy érezzem az egész lemez úgy jó, ahogy van és vágyjak rá, hogy újból meghallgassam. Kellemes, kifejezetten nagyon kellemes lezárás.

Jól sikerült lemez, néhány kicsit gyengébb számmal és pár, az eddig megszokott stílustól elütővel. Három évet vártunk, hogy a sokat vitatott Meds után újra elöntsön minket az igazi és utánozhatatlan Placebo érzés, de megérte. Nemcsak hallgatható, hanem kifejezetten élvezhetőre sikeredett az album, így roppant módon kíváncsi vagyok rá, mely számokat fogják róla a koncerten eljátszani.