Heidenfest, 2010.09.28. A harcosok visszatérnek és olyan bulit csapnak amilyen még sosem volt igérte a reklámanyag és nem is igazi rocker az akinek a szive ne melegedne át ennyi igéret hallatán. Az első sajtóanyagok megjelenése után rohantam megvenni a jegyem, visszaszámoltam a napokat és éjszakánként erről álmodtam.

Eljött végre a várva várt időpont de ragadjunk még le pár szó erejéig a Wigwamnál amit már nem is így hívnak hanem Club 202-nek. Aki nem járt itt (az valószinűleg a Holdon élt eddig) annak elmondanám hogy egy hatalmas nyersfa burkolatú tér tele indián relikviákkal, ideális nagyobb, hidegebb időkben megtartandó esemény helyszinének. Amiért kitértem erre az a küzdőtér feletti discógömb mely láttán mindenki mosolygott és amíg ott álltam heves szócsatákat halottam hogy vajon a Ragnarök idején mire is lehet egy ilyen szerkezetet használni.

Elsőként a holland Heidevolk kezdett neki a közönség megpuhításának, rögtön bele is csaptak a húrokba. Két énekessel fellépő zenekarral már találkoztam és most is meggyőződtem róla nem elnyomják hanem jól kiegészítik egymást, az előadott számok csak még erősebbek lesznek általuk. A Nehalennia-val kezdtek ami az új album egyik legjobban sikerült száma. Már most az elején ideszúrnám azt hogy szerintem egyre kevésbé érdekes hogy a számok angolul szóljanak. Ők is hollandul énekeltek és ez szemmel láthatóan a kutyát nem érdekelte, a refréneket ugyanúgy énekelte velük a közönség. Egyébként várakozásomat felülmúlva elég sokan jöttek el, talán ötszázan is lehettünk, csupa fekete ruhás hosszúhajú rocker, bőrcuccokba az elmaradhatatlan korsó sörrek a kezében. Visszatérve a Heidevolkra sok újat nem mondhatok, jók voltak, szerettük őket és az utolsó számnál még egy kutyának öltözött statiszta is ugrált velük a szinpadon így emelve a szinvonalat.

Másodiknak az amerikából érkezett Swashbuckle lépett színpadra elég mókás ruhákban. Rájuk készültem, a neten is fentlévő Cruiseship Terror nevű számukat szeretem így roppant kiváncsi voltam mit tudnak élőben. Érdekesen nyitottak, diszkózenére táncoltak az első percben kellő megrökönyödést kiváltva a más hangzásra berendezkedett közönségből. Természetesen csak móka volt az egész, ezután belevágtak az ismertebb számaikba így terelve a közönséget a várt irányba. 2005-ben alakultak és már harmadik albumukat adták ki de számaik szinvonala igencsak változatosnak mondható. Volt amelyik nagyon tetszett de olyan is aminél csak unottan tudtam nézni a produkciójukat.

Lehet, én vártam túl sokat mert a népnek tetszett minden amit csak tőlük kaptak így maradtam a sörömnél és figyeltem tovább őket.

Rövid szünet után az első nagyobb névnek számító Equlibrium dobbantotta meg a sziveket, új énekesük Robert "Robse" Dahn hangja tökéletesen illeszkedett a banda hangzásába, jókedvű volt, sokat hergelte a közönséget és beszélt velük. Kár hogy a mikrofonja nem volt rendesen kihangosítva mert így pont akkor nem hallottuk amikor énekelt. A mai este első női tagja Sandra Völkl is színpadra lépett hogy aztán ő is üdvözölje a megjelenteket aminek a hímnemű rockerek kifejezetten örültek. Itt kicsit elvesztem mert magam is bementem a tömeg közé örjöngeni így csak azt tudom mondani marhajó volt de hogy most elmondjam mit játszottak vagy mi történt hátul azt nem nagyon tudom elmondani.

Következett az Ensiferum akiket nem igazán ismertem és kicsit kétkedve fogadtam mikor három félmeztelen daliásnak egyáltalán nem mondható testalkatú skótszoknyás finn pasas kijött a szinpadra. Aztán elkezdtek zenélni és én eldobtam a söröm amit egyébként úgy őriztem mint valami titkos kincset. Hatalmas zene ez emberek, élőben hallgatva letépi a fejeteket és arra kényszerít hogy örülten ugrálva üvöltsétek a refréneket a tömeg közepén. Egyértelműen ők voltak az est meglepetései, a titkos adu ászok akiket (legalább) egyszer mindenkinek hallani kell élőben aki csak a rockzenét szereti. Egy ütemre libbent a szoknyájuk, lengett a hajuk, rezgett a hájuk és őrült tempóban nyomatták a jobbnál jobb számokat. Ezek a finnek tudnak valamit, mégpedig olyan jól tudják hogy attól mindenki hanyattesik. Gitárszóló hegyek, reszelős riffek és ütemes dobbetétek mindez nyakonöntve népzenei ritmusokkal. Őket hallgatva egyértelmű volt hogy miért a folkmetál az utóbbi évek slágere és az is egyértelmű ezek az északi népek nagyon ott vannak a metálban.Bevallom elhomályosodott aszemem mikor végetért az egy órás koncert és a hangulaton érződött más is szivesen hallgatta volna még őket.

Vessetek meg érte de valami különös ellenszegülés van bennem, mikor tribute együtteseket hallgatok. Én azért szeretek egy zenét, mert az a bizonyos előadó/énekes/akárki adja elő és bárki más próbálja meg utánozni az mindíg gyengébb minőségű. Persze tudom, vannak olyan együttesek akik már nem lehetnek együtt és ezért helye van az ilyennek hogy aki kiváncsi rájuk meg tudja nézni milyen lehetett volna az eredeti. Ilyen a Twilight of The Gods is akivel a Hammerfesten már találkoztam és ott is az utolsó nap utolsó fellépője voltak. Egy kultikus együttes, a Bathory tribute zenekara de már akkor sem zártam őket a szivembe most pedig az Ensiferum után kifejezetten szegényesnek hatottak. Megittam a söröm maradékát és eljöttem a második szám után amit az elsőhöz hasonlóan töksötét színnpadon adtak elő. Vessétek rám a köveket, de ez van.