“You’ve got to be yourself, you can’t be no-one else” („Kell, hogy önmagad legyél, nem lehetsz senki más”) Oasis: Supersonic, 1995

Augusztusban egy hetet töltöttünk a feleségemmel és húgával a brit fővárosban. A látnivalók számosak, aki turistaként megy oda, készüljön fel, hogy egy csomó mindent ki kell hagyni.

Még inkább bele kell törődnie ebbe, ha rajong a brit rockzenéért és szeretné beiktatni a látnivalók közé az Iron Maiden egykori törzshelyét, a (néhai?) Ruskin Arms Pubot, Jimi Hendrix egykori lakását a Brook Streeten, a Sohoban a néhai Marquee klubot vagy a legendás Regent Sounds stúdiót, a butikot, ami a Sex Pistols nevét adta, esetleg a Baker Street-i Beatles-boltban gyűjtene magának némi szuvenírt. Ugyanis ezek a helyek jól el vannak szórva az óriási városban, és többnyire kívülről nézhetjük meg az épületet, amin jó esetben van egy kék emléktábla, ami előtt lehet fényképezkedni.

Hát, nem mentem át az Abbey Roadon, de felfedeztem egy nagyon modern állandó kiállítást, a British Music Experience-t az O2 Arénában: egy átlagos múzeumi belépő áráért (15 font) minden egy helyen. Felmentünk a lépcsőn, ahol mindjárt Eddie négy méteres színpadi figurája fogadott bennünket az Iron Maiden Somewhere in Time turnéjáról. Odafent egy központi teremből nyíltak a különböző évtizedeket bemutató termek, de az ott kiállított hang- és képátviteli eszközök is érdekesek voltak a batárnagy lemezjátszóktól az körömnyi mp3-lejátszókig.

A britek még mindig szigetlakóként szeretik láttatni magukat, és többé-kevésbé ez az igazság. Az ő rocktörténetük 1940-ben kezdődött, nem a Beatlesszel ám! :-) Volt persze brit jazz, meg tánczene, de a legeredetibb stílusnak a nem brit alattvalók feje fölé hatalmas kérdőjelet rajzoló skiffle-t tekinthetjük. A skiffle-t idősebbek és fiatalok is játszották sokszor saját készítésű hangszereken. A mozgalomnak volt egy amatőr és egy már-már élvezhető profi ligája is.

De nem azért vagyok itt, hogy a briteket fikázzam, hiszen nekik volt mindjárt 3 saját Elvis-ük is: Marty Wilde (Kim apukája), Cliff Richard és Billy Fury, akinek ezüstlamé öltönyével kezdődik a kiállítás igazán látványos része.

Nem is haladnék tovább vitrinről vitrinre: mindenki és minden itt van. Fellépőruhák, hangszerek és egyebek a Beatlestől, a Stones-tól, Freddie Mercury-tól, a Led Zeppelintől, a Who-tól, a „vendégmunkás” Hendrixtől, a nyolcvanas évek csodabogaraitól (Boy George), a Spice Girlstől és David Bowie több korszakából, töménytelen mennyiségben, meg a szürke dobszerkó a The Wall turnéról. A kiállítás legfrissebb darabja Lily Allentől származott.

A ’70-es évekhez érve kicsit lelombozott, hogy a Black Sabbath-től nincs semmi, de a ’80-as évek a brit heavy metal új hullámának szentelt vitrinnel indult, és ott volt a Szent Ereklye: Ozzy flitterekkel díszített Sabbath Bloody Sabbath feliratú köpenye egy sárkánnyal az alsó részén. Meglepő volt látni Rob Halford bőrszerkóját, ti. hogy ilyen alacsony az énekes. Mindeközben a háttérben óriási képernyőkön lehetett nyomon követni az adott évtized történelmi eseményeit.

És ez nem minden: lehetett videoklipekben táncolni (vagy valami ilyesmi), és különböző hangszereket kipróbálni, tanulgatni (én egy kissé lehangolódott Gibsonon próbáltam az Iron Mant összehozni).

Fényképezni sajnos nem szabad, de a különleges jegyen levő számmal elvileg visszanézhető a honlapon, amit láttunk (nekünk nem igazán sikerült a rögzítés a kijelölt pontokon). A végén, persze itt is van bolt, ahol egy Black Sabbath-es tollra és egy Alice Cooper-es képeslapra tettem szert. Összességében véve: ha valaki ezt az oldalt rendszeresen olvassa, annak ott a helye, nem fog csalódni.

Próbáltam összeszedni az élményeimet, amiket e színpompás időalagútban átéltem, de ajánlom a honlapot is, ami alapján mindenki eldöntheti, hogy érdekelné-e a kiállítás: www.britishmusicexperience.com (a menüben The Experience/Edge Zones) (Leszállás a metró Jubilee vonalán a North Greenwich megállónál, ahonnan a 0-s hosszúsági fok is megközelíthető). Képek itt »

És még egy kis nagyon brit zene, mellesleg az egyik kedvenc számom: