Nagyon vártam ezt a koncertet. És most kicsit zavarban vagyok, hogy mit is írhatnék róla.

Ozzy itt volt, nagyon akart, elviselhetően énekelt, vér profi zenészek kísérték, nem volt rossz a setlist…és mégis, kicsit felemás érzéseim vannak.

Rossz előjelként értékeltem már azt is, hogy aránylag könnyen lehetett parkolni a környéken, és valóban, az Aréna folyosói bántóan szellősek voltak, néhány öreg rocker itt, egy majdnem komplett Hooligans ott, és sajnos, az ajtókon belépve ijesztően foghíjas lelátók és nagyon szellős küzdőtér látványa fogadott. Lehangoló….Kezdésre talán összejött egy laza fél ház, de azt hiszem, kevesebben voltunk, mint a KISS-en, pedig már az is csoffasztó volt. Nem vagyok én irigy Katy Perry-re, de azért mégiscsak vicc, hogy Demjén Rózsi minden évben teltházat csinál valamilyen produkciójával, a rock/metal mezőnyből meg egyedül az AC/DC koncerten éreztem azt, hogy” Hűdekurvaanyját, ilyennek kell lenni egy rock bulinak!”

Szóval ezek voltak az első benyomásaim. Aztán 9 előtt pár perccel berobbant, akarom mondani, betotyogott a Sötétség Hercege, és belecsaptak az egyik legenergikusabb Ozzy dalba, a Bark at the Moon-ba. Én meg nagyon feszengtem, mert bizony, amit Ozzy éneklés gyanánt végbevitt az első pár nóta alatt, az éppen csak elérte az élvezhetőségi küszöböt. De azt is csak azért, mert Ozzy az Ozzy, mert különben, ha valaki ilyet nyújt az X-Faktorban, nyomban elküldik üvegfúvónak. Persze, hallottam én már tőle sokkal rosszabbat is, féltem is, hogy mit kapunk majd, de itt tényleg kezdtem megijedni egy kicsit. Aztán becsületére legyen mondva, néhány dal után Ozzy hangja stabilizálódott, vagy csak én szoktam meg, nem tudom, de egy idő után azon kaptam magam, hogy egész jól tolja az öreg. Nem volt egyenletes a teljesítménye, bizonyos daloknál nagyon kapaszkodnia kellett, másokat meg aránylag lazán és aránylag jól hozott.

Meglehetősen zavaró volt, hogy semmiféle kivetítő nem volt, így jó 120 m-re a színpadtól bizony csökkentette az élményt, hogy csak néhány törpét láttam rohangálni a színpadon. Lehet mondani, hogy a zene nem a látványról szól, de igazság szerint manapság ez már nem így szokás. Öröm lett volna látni Ozzy-t és társait, szóval, aki ezt a döntést meghozta, annak nem tudok gratulálni.

A zenészek viszont tökéletesen kiszolgálták Ozzy-t is, na meg a publikumot is. Látványosan, fiatalos lendülettel, magabiztosan játszottak, és igen, Gus „the new guy in the band” tényleg nagyon technikás gitáros, könnyedén mutatta meg, hogy ragyogóan játssza a klasszikus témákat, származzanak azok akár Zakk-től, Iommi-tól, Rhandy-től vagy Jake E. Lee-től, de végig gondolva ezt a névsort, valahogy mégis fájdalmas hiányérzetem támad. A saját ízt, az egyéniséget így elsőre nem éreztem nála, és az is igaz, hogy nem tudtam kiverni a fejemből, hogy én ezt a koncertet Zakk-kel akartam, aki ha minden igaz, épp megint kórházban fekszik…Ez elszomorított, és Ozzy-tól sem tartottam szép húzásnak, ahogy kicsit erőltetetten Gus-t ünnepelteti, ahelyett, hogy mondjuk megemlítette volna Zakk-et. Szép gesztus lehetett volna, és azt hiszem, Zakk, aki apjaként szereti Ozzyt, ennyit simán megérdemelt volna. Mert igaz, hogy sokat köszönhet Ozzynak, de véleményem szerint ez fordítva is igaz!

Természetesen megkaptunk minden ozzyságot, ami ilyenkor elvárható, szóval amellett, hogy tálcán kínálta a szívét, volt sok totyogás, üvöltözés, közönség hergelés szinte minden dal közt, a szokásos sablon dumái („I Love you all, I can’t fucking hear you szászzor, Let me see your fucking cigarette lights etc.), sok-sok „Aj-aj-aj-aj” meg óóóóó-zás az Iron Man-ben, ahogy dukál. Ami meglepett, hogy Ozzynak senki sem szólt, hogy a bolygónak ezen a tájékán ilyenkor már vége a nyárnak, és így nemcsak néhány vödörrel, hanem egy kibaszott nagy slaggal, hatalmas vízsugárral fürdette a népet! Na, aki hazafelé kapott egy jó kis tüdőgyulladást, az legalább biztos egy életre szóló élménnyel gazdagodott.

De összességében nagyon is lehetett szeretni Ozzy-t, minden kis hibájával, hülyeségével együtt. Egész sportos volt, már magához képest, és tényleg szórakoztatni akart bennünket.  Ahogy láttam, a hangulat a küzdőtér elején fenomenális volt, úgyhogy be kell látnom, én vagyok a barom, hogy mindig ülőhelyre veszek jegyet…

A setlist nem tartogatott meglepetéseket, akárhol megtalálhatod a neten. Természetes, hogy hiányzott néhány dal, de hát egy hibátlan repertoárt összeállítani ebből az életműből kábé akkora kihívás, mint tökéletes motivációs rendszert bevezetni a kereskedelmi osztályon. Szóval, ne panaszkodjunk, nem volt rossz az összeállítás, a legnagyobb Ozzy klasszikusokat megkaptuk (mondjuk, a No more tears miatt fáj a szívem kicsit), és a Sabbathból is volt némi ízelítő.

Jelentem, Ozzy él, és ennek láthatóan ő maga is örül, s bár nála már nem lehet tudni, mit is takar a mondás, hogy „újra a régi”, de a megalázó tévés szereplések után mégis valami ilyesmit gondolok.

God bless you Ozzy, we all love you!